Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Bujdosó Alpár: Néhány megjegyzés vizuális szövegek értelmezéséhez

BUJDOSÓ ALPÄR Néhány megjegyzés vizuális szövegek értelmezéséhez „Az avantgarde művészettel találkozó iroda­lomkritikus egyetlen bólintással tudomásul veszi a látványt, az új vizuális élményt, de a szavakat csak irodalomként tudja felfogni, a látványt képzőművészetként. Ez a feldara- boltság még az előző századokból örökölt teóriából ered." (Ágoston Vilmos, ÉLETÜNK. 87/3. 232. o.) Régen s hiába vártunk („műhelyes” s nem-műhelyes képvers költők) arra, amit most — Kassák Lajos születésének 100 éves, s a Magyar Műhely megjelenésének 25 éves évfordulóján — az ÉLETÜNK vállalt magára: a vizuális irodalom, tágabban az ún. neoavantgarde érdembeli megközelítésére. A vitaindító tanulmány és a megjelent hozzászólások az első alkalommal nem tehetnek mást, mint hogy körüljárják a jelenséget. Megállapításaikban vagy egyet­értenek, vagy (látszólag) ellentmondanak egymásnak. Egyetértenek például abban, hogy a „hagyományos” irodalomkritika és -tudomány eszköztára ennek az iroda­lomnak közelebbi vizsgálatára nem, vagy csak feltételesen, körülményesen alkal­mazható: ezt legvilágosabban Ágoston Vilmos fogalmazza meg; ezért is választot­tam idevonatkozó mondatát e néhány megjegyzés mottójául. Látszólag ellentéte­sen látják a szerzők az avantgarde (jelesül a Magyar Műhely köré csoportosuló al­kotók) pozícióját, helyét a magyar irodalom térképén. Láng Gusztáv levezetése alapvetően helyesen méri fel a mozgalomban való részvétel vizsgálatával azt a tényt, hogy a jelenséget nem lehet egyértelműen a „nyugati magyar irodalom” ka­tegóriájába utalni, hiszen már-már több a magyarországi, szlovákiai, romániai, ju­goszláviai avantgarde szerző, mint a nyugati országokban élő. (És a legtöbb ún. nyugati szerző nem az avantgarde jegyében alkot.) Ugyanakkor Zalán Tibor több­ször hangsúlyozza, hogy (nem szó szerint idézek, inkább sűrítek, ennek minden ve­szélyét vállalva!) kívülről hozott importról van szó, ami valamiképpen — eredeti felfogásban legalábbis — idegen a magyar irodalom immanens gondolatvilágától. (A méltányosság kedvéért hozzáteszem, hogy Zalán azt ajánlja, hogy .......alkalmaz­z uk és ne totalizáljuk őket, hiszen így lehet esélyünk arra, hogy sajátos létele­meinkkel átszerelve tovább-visszaadhassuk mi is.”) Sokaknak talán csalódást jelent, hogy itt felsősorban nem polemizálni akarok e megállapítással. Ellenkezőleg: első megközelítésben (feltételesen) mindkét tételt (a matematikai logika igaz/hamis alternatívája szerint) igaznak fogadom el, még akkor is, ha — mint mondottam — (látszólag) ellentmondanak is egymásnak. Ám hogyan lehetséges ez? Lehetséges akkor, ha az irodalmi vizualitás problémáját kialakulásában, gon­dolati, állandó visszakapcsolásban, magára visszaható dinamikájában és elméleti hozadékának tükrében vizsgálom. 1. tétel A (valamelyik) nyugati országba került fiatalember, az ötvenes évek nyomasztó légkörét illusztrálandó, elmeséli egy értelmiségi társaságban, hogy a hatalom vélt és valódi ellenfeleit éjszaka hurcoltatta el lakásából, s az elhurcoltak hol- és miben­létéről senki sem tudhatott meg semmit. Hallgatói hosszan hallgatnak, majd egyi­kük megkérdi: „Telefon volt-e Magyarországon?” „Persze!” „Hát akkor miért nem hívták a rendőrséget?” 955

Next

/
Oldalképek
Tartalom