Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Pálfalvi Lajos: A pálya emlékezete (Witold Gombrowicz: Lengyelországi emlékeim)
Az egyetem elvégzése után bíróságon dolgozik. Egyhangú munkája során állandóan szembesül a nyomorral, kiváltságos helyzetét önmaga előtt semmivel sem tudja igazolni. Mély válságba kerül. Lelkiismeretfurdalás kínozza, szociális kérdések gyötrik. Ezek a dilemmák új szempontokat adnak Gombrowicz világképének értelmezéséhez, hiszen a művekben ezek a kérdések közvetlenül nem jelennek meg. Gombrowicz nem szegény-gazdag vagy kizsákmányoltak-kizsákmányolók ellentétben gondolkodik, groteszk tradicionalizmusa arra ösztönzi, hogy hierarchiát állítson fel, az alacsony és a magas antinómiájával értelmezze a kérdéskört. Saját bőrén érzékeli a hierarchia szétesését és, ezzel párhuzamosan, az alacsonyabb szférák aktivizálódását. A bomló nemesi kultúra formáit már csak a paródia jelenítheti meg. A mélyben munkáló erők jelentőségét felismeri és általánosítja. Olyan modellt hoz létre a kultúra működéséről, amelyben nemcsak a magasabb rendű formálja az alsóbb szférákat, hanem kölcsönhatás jön létre a kettő között. Lenn, a biológiai éretlenség, a formátlanság állapotában keletkezik minden új érték, ideológia, ezek a biológiai erők tartják működésben a kultúrát. Ez a jellegzetesen XX. századi élmény Kelet-Közép-Európában talán még erősebben érzékelhető. Ezt a tapasztalatot akarja átültetni az irodalomba is. Korábbi próbálkozásai után volt osztálytársával, Tadeusz K^piáskivel közösen kalandregényt akarnak írni. Azt hiszik, művelt embernek ez nem jelenthet gondot — pénzkeresésnek pedig ideális. De hamarosan kudarcot vallanak. „Semmivel sem könnyebb rossz regényt írni, mint jót” — vonja le a tanulságot. De mi is a rossz regény? Egyre inkább belebonyolódik a kérdésbe. Most kezdenek kialakulni a regényről vallott nézetei. Az olvasó alakja kerül a középpontba. Elege van a „jó irodalomból”, az alantas ösztönöket, a piszkos fantáziát célozza meg. Érzelmes, ostoba, sötét és primitív művet akar létrehozni. Az írók eddig valamiképp leereszkedtek az olvasóhoz, Gombrowicz azonban mást akar. Nem leírja az éretlenség szféráját, hanem azonosul vele. Ez a szféra nem tárgya a műnek, ellenkezőleg, a mű maga is része ennek. E felismeréséhez mindig tartotta magát. A feladathoz ekkor még nem tudott felnőni, nem volt tudatában annak, hogy nézeteinek mekkora jelentősége van. Az elkészült kéziratot egy intelligens barátnőjének adja, aki csak annyit mond: Égesse el! Ezeket az ellentétes erőket még nem képes összefogni. Pályája későbbi szakaszában jut el odáig, hogy az antinómia két pólusának érzékelése nem jár együtt a választás kényszerével. A nemesi hagyományok groteszk vállalását még nem tudja összeegyeztetni az alsóbb szférák hierarchiát szétfeszítő energiáival. Ehhez az egyéniség hiperbolikus felnagyítása szükséges. Az elszabadult erők a személyiség széthullásával fenyegetnek. Ebből a súlyos állapotból egy katartikus élmény szakítja ki. Az emlék olyan erős, jelentősége olyan nagy, hogy Gombrowicz jó harminc év távlatában sem tudja kivonni magát a hatása alól és tőle merőben idegen nosztalgikus pátosszal ír róla: „ ... hajszál híján kommunista lettem. Szíves-örömest használtam volna eszközül a kommunizmust arra, hogy szétzúzzam vele azokat a körülményeket, amelyek ilyen végzetesen meghatároztak. De sosem tudtam szabadulni attól a meggyőződéstől, hogy a kommunizmus olyan elmélet, amely képtelen arra, hogy ténylegesen átalakítsa az életet, intellektuális sémái a gyakorlatban használhatatlannak tűntek. Aztán Zakopanéban egyszer csak megtaláltam azt a nyilvánvaló igazságot az életemről... és ettől könnyebb lett. . . Költőien fejezem ki magam, de hát ez költészet is volt. . . Este. A Koscieliska Völgyben. Fáradt vagyok, egyedül megyek ... és megint elfog a rettegés, csak vesztegetem az időt, nem élet ez, semmi értelme, a fölém magasodó hegyeknél is súlyosabbak ezek az átkozott gondolatok — aztán egyszer csak egy menedékházhoz érek, szép Zakopanéi házikó, kilép belőle egy csinos lány. Ö a pincér. Kérek valamit enni, odaül hozzám, megvendégelem egy sörrel, nincs ott senki, a hegyvidéki csend, a hegyek és a lány frissesége megindít, habozás nélkül elmondok neki mindent, a világ előtt titkolt kínjaimat... A lány könnyed volt, látszott rajta, hogy ezt a könnyedséget valamelyik sportnak köszönheti, ugyanakkor tiszta is volt és a tisztasága is onnan eredt... figyelmesen végighallgatott. 938
