Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Darabos Pál: Karnevál és apokalipszis (Hamvas Béla regénye és tanulmányai) (tanulmány)

A Karneválnak ezért valójában nincs úgynevezett „pozitív” hőse, „hiteles személye”, aki magát teljesen átvilágította, és magában az alapállást, a homo huma- nus-t, a homo aeternus-t helyreállította volna. Ennek ábrázolása irodalmilag különben is lehetetlen, mert ez volna a maszknélküli, „démonmentes”, tehát karaktermentes ember, hiszen ebben az összefüggésben a karakter is eltérés a normalitástól, a normától valamelyik irányban. Még Vidal könyvtáros alakja sem hiteles személy, aki a regény VII. részében a különféle sorsszálakat összefogja és értelmezi, és aki az író személyéhez a legközelebb áll, az egész regényben egyedül vele kapcsolatban megjelenő lírai hang és nagyon mélyről fakadó természetérzés kifejezése révén. A Karneválban ezért legfeljebb a hiteles személy ígéretét nyújtó emberek bukkannak fel néha az álarcokat viselők táborában. Ez utóbbiak teszik ki a szereplők túlnyomó többségét. Hamvas Béla nem könnyíti meg az olvasó dolgát, teljes szellemi odaadást követel meg tőle. ö maga, saját kifejezésével élve, a „nehéz szerzők” sorába tartozik, aki igényesen nyúl nehéz szellemi kérdésekhez az egyenrangúnak tekintett igényes olvasókhoz szólva. Az ilyen olvasó fel fogja ismerni, hogy a létfenntartás által kompromittált emberek ábrázolásában korántsem használt holmi fekete-fehér sémát, hanem tulajdonságaikat nagyon széles spektrumra bontva festette meg. Az olvasó fel fogja ismerni az egyének, társadalmak és népek életében és a történelemben is különösen fontos szerepet játszó maszkok néhány jól elkülöníthető csoportjának képviselőit. Ilyenek a hatalom, a vagyon, a tudományvallás (szcientifizmus), a klerikalizmus démonai által uraltak személyeinek csoportjai, nemkülönben Hamvas Béla antropológiájában kiemelkedő helyen szereplő női maszkok képviselői. Mindezek külön-külön is önálló tanulmányt érdemelnek, akárcsak az a legnépesebb sereg, amelyben nők és férfiak egyaránt a hétköznapi tulajdonságok maszkjait viselik magukon, és akikről éppen a Karnevál egyik szereplője mondja ki, hogy nem bűnösök, csak vétkesek, vagyis olyanok, mint amilyenek az emberek általában mindenütt és minden korban: nem valók sem kárhozatra, sem üdvösségre, mert a mértéket sehol sem ütik meg. Ezek másik megjelölése még a „vezeklő”, mert elnevező jük szerint „lassú tűzön pirítják magukat”, és minden más vezeklőt bolondnak néznek.

Az olvasó a karneváli felvonulók maszkján egyszerre nevethet és borzonghat, mert valóban hallatlanul komikusak, ahogy egymáshoz egymásról tudomást sem véve, egymást meg sem hallva, konokul csak saját monomániáikat hajtogatva beszélnek a különböző démonok megszállottjai; és valóban megrázó mélységű vakságuk mérete és elszántságuk nagysága, hogy elkerüljék az öntudatra ébredést és a valósággal való szembenézést. Hamvas Béla ennek a kettősségnek az ábrázolásában a ,,humorisztika" alkalmazásával a magyar irodalomban nem tapasztalt távoli határokig nyomult előre, miközben egyszerre használta mind a legegyszerűbb, mind pedig a legkifinomultabb írói eszközöket, anélkül, hogy céljától ezen eszközök által egy pillanatra is hagyta volna magát elcsábítani. Ebben a tekintetben a regény, noha csak ötvenesként írta, az öregkori művek érett teltségére példa: nem található benne semmi felesleges, minden a helyén van: minden részlet magasabb egység megteremtését szolgálja.

A Karnevál nyelvén, stílusán, szerkezetén és koncepcióján átsugárzik, hogy szerencsés pillanatban, nem a létfenntartásért folytatott küzdelem érdekében született mű. Éppen ezért szerzőjének semmilyen külső szempontra nem kellett figyelemmel lennie, csak a belső ihletésre és látomásra adekvát megfogalmazására ügyelnie. Ebben nem egyszerűen hatalmas műveltsége segítette, hanem az emberiség általa magábaszívott több ezer éves szellemi hagyatéka: a tradíció a maga bonyolult szellemi színképének rteljes szélességében és mélységében, megőrzött bölcseleti, vallási és irodalmi eredményeiben. Ezért tudott ebben a regényben egyszerre antik és modern, tradicionális és aktuális lenni. A tradíció műveiből és a világirodalom általa is nagyrabecsült, és a Száz könyvé ben esszenciálisán jellemzett szerzőitől eszmét, látásmódot és technikát is tanult, és valami olyasmit teremtett ebben a művében, ami mindtől különbözik, valahol azonban mindőj ükkel rokoni szálak fűzik össze minden csak reá jellemző egyediség és egyszeriség mellett. Megküzdött és el890