Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Darabos Pál: Karnevál és apokalipszis (Hamvas Béla regénye és tanulmányai) (tanulmány)

leletet, hogy miért van válságban az emberiség, és miért él apokalipszisben. Erre a kérdésre azonban itt tanulmányaitól eltérő módon elsősorban nem elméleti-gondolati felépítménnyel, hanem hatalmas vízióval, saját imaginációja valóságteremtő erejének képeivel válaszol: az üdv, a valódiság, a Személy, az Egy, vagyis Isten felé vezető út, az üdvút eredményességét, a válság felszámolásának eredményességét pedig az ember igazi önvalójára telepedett maszkok sokaságának levetett, illetve le nem vetett mennyiségével jelzi az út mentén.

A Karnevál ilyen igényű megalkotásával a szerző maga helyezte regényét az elé a mérce elé, amit követelményként állított fel minden írott művel kapcsolatban, tudniillik, hogy az írott mű váljék az emberi létezés alapkérdéseinek megfogalmazójává és kifejezőjévé, és hogy megítélése és megértése is a lét megértésének egyik formájaként történjék meg, és csak akkor fogadtassák el, ha e követelményeknek kielégítő mértékben eleget tesz.

Az előbbiekből nyilvánvalóan következik, hogy Hamvas Béla regénye alapjaiban metafizikai igénnyel készült metafizikai bázison nyugvó mű; metafizikája pedig az a tanítás, amit évezredes előzmények után a XX. század első felében egymástól többé-kevésbé függetlenül, de egymással teljesen egybehangzóan többen is tisztán megfogalmaztak: ez a metafizika — a hagyomány, a tradíció. A francia René Guénon, a német Leopold Ziegler, az olasz Giulio Evola és a hindu-amerikai Ananda K. Coomarasivamy, továbbá mellettük és nyomukban Hamvas Béla meghatározása erről a hagyományról, erről az általuk egyedül lehetségesnek elfogadott metafizikáról a következő: „A hagyomány az ember és a transzcendens világ között való kapcsolat folyamatosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata, és az istenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.”

A Karnevál ezen a bázison érti meg a létet, ezen a bázison értelmezi az emberi sorsot és a történetet. Éppen ezért sajátos -eszközökkel és sajátos módszerrel oldja meg műfajából, a regényformából adódó problémákat is.

Pőre vázát tekintve „családregény” is, és társadalmi, illetve történelmi regény is, azzal a megszorítással, hogy a társadalmi és történelmi exteriőrre csak annyi figyelmet szentel, amennyire erre emberi sorskoncepciója kifejtéséhez szüksége van, vagyis a személyes sorsok, a Bormester- és a Herstal-család tagjainak három nemzedéken keresztül, 1880 és 1950 között zajló történetének hat történeti korszakot felölelő háttereként csak a nagy történeti sorsfordulók jelennek meg benne. A hangsúlyt azonban nem ezeknek a történeti változásoknak a regény eszközeivel történő indoklására helyezi, mert felfogása szerint a történet nem a fejlődés (a szabadság), hanem a kényszerűen szükségszerű események erőviszonyok megszabta szekvenciája a legkisebb ellenállás irányában; valódi fejlődés, azaz szabadság pedig csakis az üdvúton valósul meg, ahol a személy hitelessé és valódivá válása érdekében a tudatos továbbnövést választja, és ez az út ezért mindig a legnagyobb ellenállás irányában halad. A Karneválban a hangsúly ezért mindig az individuumokon, a személyeken található.

Hamvas Béla emberfelfogásában, metafizikai antropológiájában az egyetlen valóság a személy, és amikor, amint már idéztük, kijelenti, hogy a regény a valóságteremtés helye, akkor mindig a személynek erre az alapvető problémájára utal: hogyan válhat valódivá, hitelessé az a személy, aki eredetileg testében egészéges, lelkében rendezett, szellemében pedig bűntelen, vagyis alapállása szerint ép, egész és mániáktól mentes volt, vagyis „Tiszta, világos, egyszerű, sima, aranykori. Tulajdonképpen és végeredményben mindenki homo Humánus”, — de aki az idők folyamán alapjában megromlott, meghasonlott, az eredeti létegységet elvesztette, beteggé, lelkében zavarodottá és bűnössé vált. Az ember így identitását elvesztve válságba került, magával rántotta a természetet is, és társadalma és története is ebben szenved. Az ember, a személy, a szubjektum e koncepció szerint azért van válságban, mert magát a nemvalósággal, a betegséggel, őrülettel és bűnnel összetéveszti; ez utóbbi nemvalóságok összesűrűsödését Hamvas Béla a regényben „maszk”-nak, „álarcának nevezi, vagy pedig ha ennek önállósult és tevékeny aspektusát kívánja ér888