Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Darabos Pál: Karnevál és apokalipszis (Hamvas Béla regénye és tanulmányai) (tanulmány)
2. Élete során nem ez volt az első jelentős pályafelmérése. A harmincas évek derekán, tehát valanjivel több mint tíz évvel korábban, életének egy ugyancsak nehéz korszakában már tartott ilyen szemlét önmaga felett. Az a válságos periódus azonban nem párosul, olyan gyökeres fordulattal, mint az 1948. évi. A harmincas években is azért kényszerült önvizsgálatra, mert életében akkor is lezárt egy korszakot, egyúttal pedig egy új korszak küszöbéhez érkezett el. Életének addigi tapasztalatai és ezekből leszűrt művei mind azt az eltérést érzékeltették és fogalmazták meg, amely az akkori korszak, a húszas és harmincas évek magyar egyetemes világának életminőségét a normának tekintettől elválasztotta. Az életnek ezt a minőségét ebben az időben „aranykoraként fogalmazta meg, az ettől való eltérést pedig, ami a modern történeti kor életminőségét meghatározza, „válság”-ként. Sem az egyiket, sem a másikat nem tekintette személyétől független „témának”, hanem mindkettőt saját élettapasztalatán keresztülbocsátva ítélte meg. Valóban végigélte, végigszenvedte a század első harmadának mikro- és makrotörténetét, és ennek alapján jutott arra a felismerésre, hogy az élet a történet által adott formájában nem élhető és nem szokható meg. Ehhez az alapélményhez találta meg azután párhuzamos irodalmi, filozófiai, szociológiai és művészeti tájékozódása során az elméleti megerősítést. Több mint egy évtizedig tartó, és nemcsak Magyarországon, de világviszonylatban is páratlan feltáró munkát végzett egyrészt a válság gyökerének és jelenségeinek megítéléséhez és értelmezéséhez, másrészt pedig a válságból kivezető út felderítéséhez. Többezer mű, tanulmány átolvasása, értékelése és egységes képbe illesztése után 1938-ban kiadott világválság-bibliográfiája csak jelzi, de távolról sem meríti ki a kérdés megoldásával kapcsolatos szellemi erőfeszítéseit. E kötet mellett sok más tanulmánya és esszéje a regisztráláson 'túlmenően önálló koncepció határozott körvonalait rajzolja az olvasó elé. A válság Hamvas Béla felfogásában nem pusztán társadalmi, gazdasági vagy politikai, hanem mindezeken túlmenően és ezeket megelőzően az emberi lélek mélyén történő meghasonlás, azon a helyen történő hasadás, ahol az emberi lélek, az élet és a lét egységet kellene, hogy alkosson. A válságot, mivel ebben a szférában gyökeredzőnek látja, vallásosnak nevezi, és ebből a tényből vezeti le a modern világ különböző diszciplínáinak a válság megoldására tett kísérletei sorozatos kudarcát: a gazdaság, a politika vagy a tudomány, különösen a természettudomány és a filozófia képviselői a válság leküzdésére tett kísérleteik során a maguk vallásos problematikáját vetítik szaktudományukba, és ettől minden diszciplína maga is vallásszerűvé, a vallás egyik fajává válik, és mindegyik maga akarja a maga parciális területén megoldani a válság egész problémakörét. Hamvas Béla ezt a magatartást fogja később éppen a Karneválban „megváltói magatartásinak nevezni, és kudarcát látványosan ábrázolni. A résztudományok megváltásra-vállalkozásának kudarcát abból eredezteti, hogy egyetemesen érvényes megoldásra törekszenek, holott csak az élet egyes területeire érvényesek, és a válság germinális pontját egyikük sem érinti: az élet és a lét kettészakadásának felszámolására egyikük sem gondol, és ennek megoldására nem is alkalmas. Megállapítása szerint a válságot ezért „Tárgyi oldalról a megoldhatatlansági jelleg, alanyi oldalról a krízis-ftudat jellemzik”. A megoldhatatlanság azt jelenti, hogy a válságban az embeni világ „végső határhelyzetre eszmélt fel”; mindig is ebben a helyzetben volt, de ez éppen a válság következtében tudatosult benne. Az alanyi krízistudat pedig az individuumban egyrészt mint aggodalom jelentkezik (ahogy ezt Kierkegaard kifejezte), másrészt viszont egy „új pogány heroisztikus magatartást hívott ki”, amely szembenéz a „végzetében fenyegetett emberi léttel” (ahogy ezt viszont Nietzsche mondta ki). A válság az ellentétek küzdelme, amely a rendet felbontja, és az ember egzisztenciáját magasabb szintre lendíti fel. Ez a magasabb szint azonban csak a válság átélése révén érhető el. A válság tehát az ember fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen, állapítja meg: aki a válságot nem élte át, annak szemlélete egzisztenciátlan, vagyis absztrakt és neutrális maradt, és nem éli át a 885
