Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Kemény Katalin: Katasztrófa és aranykor (tanulmány)
reszténységnek ebben a tekintetben igaza van az ember felölthet magára egy új embert és természetesen még egy újabbat és újabbat”. „Életmódunkat, életvezetésünket szerepként kell tekinteni, beleértve az alapelveket és maximákat”. „Bizonyos szerepekre vonatkozóan, amelyeket majd’ mindenki el tud játszani, egyetértünk, ez az oka, hogy emberekről, tettekről úgy beszélünk, mintha ismernők azokat, holott az ember ismeretlen, a cselekvés ismeretlen”. Ha Bormester Mihálynak Michaux clownjaival való rokonságát említettük, jelenti azt, hogy ő is végigpróbálja az alaköltés számtalan változatát viselkedésben, érzékelésben, gondolkozásban, egész a szakrilégium kockázatáig. A túlvilágjárás is ilyen istenkísértő leleplezés, nemhiába mondja Márkus a Karnevál ötödik könyvében: ez tiltott művelet. És bár az egyik függönybeszélgetés különös nyomatékkai állítja, hogy az utolsó maszkot nem tanácsos levenni, az ötödik könyv mégis vállalja az áttörés végső kockázatát. Bormester Mihály mialatt az önmagukba fagyott arcokról leveszi az álcát, azokkal azonosulva, s ezáltal azoktól megszabadulva észrevétlenül nyitja fel saját énjét, hogy azonosulhasson az utolsó, a szóval, számmal definiálhatatlan bizonytalannal. Fia, az éleseszű Máté azt állítja róla, hogy a lunyacskát halálakor magával vitte. Máténak valószínűleg nincs igaza: a lunyacs- ka épp az, aki itt is van meg ott is, itt sincs, meg ott sincs. Hiába, a luciditás számára minden nyitva áll, kivéve egy, a bizonytalan bizonyossága, — a hit. * Még olyan balga is akadt, aki megkérdezte, vajon, ha Hamvas Béla nem szenvedélyes Böhme olvasó, megírta és így írta volna-e meg a Karnevál második felét, eljutott volna-e a tehetetlen bábok kapálózása az imagináció és inqualieren (= egybejátszó kiegyenlítődés) útján a túrba felszámolásáig, a katasztrófát feloldó humorig? A balga megfeledkezett arról, hogy a volna pontosan az, ami nincs, meg arról is, hogy a könyv mágikus természetű, mindenkihez az jut el, és el is jut amire szüksége van. Hamvas Béla alapizgalma, a tiszta lét megvalósulása, az aranykor és az élet megrongálódása, a kettéválás, azaz a válság jóval az egyetemes tradíció, majd Böhme és követőinek könyvismerete előtt sarjadt, s ha más terminológiában is, azokkal azonos ösvényre talált. Természetesen nagy megkönnyebülés amikor a benőtt bozótokkal küszködő gondolkodó kiér az időket és tereket fehéren világító útra, s ott a maga igazolására lel. Mert Böhmében ugyanazt a tudást -találta, mint a Ve- dantában, mint a Taoban — mint saját magában, azt, ami mindannyiunk titkos kamrájában, ha nem restelljük zárát feltörni („az éberek világa közös”). Íme a káprá- zatvilágról szóló iskolapélda. A Vedanta szerint Maya (a káprázat és a fátyol) nem Atman (megközelítő fordítással világlélek) ellentéte, hanem Atman lefokozott ébersége. Amikor a hinduk a metafizikai felismerést mitologizálják Mayanak, a káprá- zatvilágnak a Shakti (az istenség megnyilatkozó ereje), vagy Kali (a sötét) istennő nevet adják. Ramakrishna, a Kali istennő papjának szava szerint „Brahman nincs Kali nélkül”, az abszolút nincs relatív nélkül. A primordiális hatalom sohasem pihen. Ez az erő Shakti-Kali. Ha nyugalomban gondoljuk el, neve Brahman, ha teremtő, megtartó, pusztító tevékenységében; neve Kali. A valóság egy és ugyanaz, a különbség a név és az alak. „Kali, az isteni anya sötétnek látszik, bensőséges kapcsolatban kivilágosodik. Játékos és tréfás, az univerzum az ő játékszere.” A kettősségnek ugyanez az egysége a Taoban. A Tao kimeríthetetlen és meghatározhatatlan, de ereje, képe ami lényegén nem változtat a Te, a tőle elválaszthatatlan érzékelhető és szüntelenül változó világ. Böhménél pedig a Kezdettelen és örök (tehát változatlan), hogy „megragadja magát” imaginációjában a mágiateremtés kezdetét és ősalapját veti meg. (Az imagináció szóban figyelni kell az imago=kép és magia=csinálni, képes lenni összefüggésére!) Kali, vagy Te, az önmagát teremtő akarat a csodaszemben (Böhme: Wunderauge) éppúgy nem választható el attól, aminek megnyilvánulása, akár a nap sugarai a naptól, és a nap nem lenne nap, ha nem sugározna, — ismét: egy világ van. 866
