Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Empedoklés (esszé)

szépség oly kísérteties kékséggel csillog, a mélyen ott ég a dionysosi mámor. A való helyzet, hogy a görögség Homéros után már csak az apollóni felületet ábrázolta, Dionysostól féltek, és inkább elfelejtették. Apollón és Dionysos csak Orpheusban élt együtt utoljára, kiegyenlítve, feszültségben, tökéletesen.

Kár a szót szaporítani, a klasszika, ez az azúr halál, a kegyetlen kék szépség imádata, a minősítetlen szellem félelmetes uralma. Merő káprázat. A görögség ebben a ragyogásban dermedt meg. És ezt a bűvöletet hagyta örökül a kékszemű emberiségre. Ezt a tündöklést nyitja meg az Ilias és az Odysseia, ebben az eukleidési térben és szeretetlen ragyogásban szenved a görög tragédia. Ez ellen tiltakoznak Európában sokan kétezer év óta, ez ellen a szenvedély- telen és minősítetlen szépség ellen, amelynél tisztább és pompásahb és lenyű- gözőbb nincs. Ez a steril szépség varázslata. Je suis hanté! — Kínlódom! Igen, az egész európai emberiség a kék szentségtörés irtózatos súlya alatt nyög. Nincs szehb, mint a felhőtlen ég, szédítőfob és sorvasztóbb, mint az érzéketlen azúr. Nincs szebb és nincs halálosabb és szertelenebb és istentelenebb.

Megoldás? A tündöklő halál a görögséget megfojtotta. Holtteste olyan szép, hogy kétezer év óta mindenkinek esze megbomlott. Nem is vette észre, hogy azóta új világóv virradt.

Hamvas Béla írásaiban mindenütt tiszteletben tartottuk a szerző eredeti ortográfiáját,