Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Paradoxon az igazságtalanságról (esszé)
zonyos üzleti viszonyban áll és vele bizonyos tekintetben közös haszonra dolgozik. A magam részéről azoknak, akik ezt tanítják, bármilyen sokan legyenek, nem nagyon hiszek. Először is nem nagyon hiszek abban, hogy Isten a susku- sok barátja lenne. Rendkívül aggódnék, ha így lenne, de olyan emberek, akiknek véleményét komolyan veszem, ezt .az állítást nem erősítik meg. Másodszor pedig nem hiszem, hogy ez a választott népben való hit ma már tartósan fenn tudjon maradni. Véleményem szerint a kereszténység a kiválasztott népben való vak babonát már régen megdöntötte, amennyiben az igazságot nem tette kiváltsággá, hanem minden ember számára megnyitotta. Megnyitotta főként azzal, hogy felismerte, Isten az igazság Istene. Az igazság pedig az, hogy amint Saint-Martin mondja: az emberiség történetében egyetlen ember sem nélkülözhető, éppen ezért a történetből senkinek az életét nem lehet kiiktatni. Aki megkísérli, hogy egy embert elnyomjon, kizsákmányoljon, lerohanjon, elnémítson, lezárjon, megfélemlítsen, szabadságjogaiban korlátozzon, az igazságtalanságot követ el. Senkinek emberi jogát nem szabad korlátozni, semmiféle ürüggyel, még azzal sem, hogy valamely nép, vagy kaszt, vagy vallás választottnak hiszi magát. Ha az egyes kasztok, vagy vallások, vagy szekták ettől a félfogástól vérig lennének sértve, sajnálkozásomat fejezném ki, de véleményemen ennek ellenére nem tudnék változtatni. Nem óhajtom persze azt mondani, hogy mind egyforma. Erről szó sincs. Én csak azt hangsúlyozom, hogy egyiknek sincs oka büszkélkedni azzal, hogy ő Isten választott népe. Emellett ki is tartok. A választottság alapján nem lehet elkövetni még a legkisebb igazságtalanságot sem. Nincsenek imaginárius kiváltságok. Egyikünk sincs a csalhatatlan tudás birtokában. A vezínre és népére pedig semmi sem jellemző annyira, mint az, hogy belezavarodott az elavult, mondom, kereszténység előtti gondolatba és választott vezírnek és választott népnek hiszi magát. E hitnek aztán irtózatos következményei vannak. Említettem már, hogy a vezír jó-, vagy rosszhiszeműsége mindig pontosan lemérhető azon, hogy mennyit hazudik. \ vezír jó-, vagy rossz lelkiismerete mindig pontosan lemérhető azon, hogy mennyire iszonyodik a kritikától. Ha a vezír magát kiválasztottnak tartja, ak:or már semmi egyebet sem tesz, csak folyton-folyvást hazudik és folyton-folyvást iszonyodik a kritikától. Ahhoz persze túl ostoba, hogy megértse, miért tjoibb ő, mint a többi, miért ő a kiválasztott s ennek ellenére miért kell szüntelenül hazudnia és a kritikától iszonyodnia. Hogyan egyeztethető ez össze? Ha ő a jó ember és a kiválasztott és a kinyilatkoztatás birtokában van, akkor miért fél és miért hazudik és miért iszonyodik a kritikától? A vezír persze nem az érzékeny problémák embere. Ebből a szempontból már mindnyájan igen jól ismerjük. A vezír összes gaztettei alól önmagát és népét eleve feloldozza azzal, hogy azt mondja: mi a kiválasztottak vagyunk, mi a Herrenvolk vagyunk, mi uralkodunk a földön. Nekünk szabad az, ami másnak nem szabad. És ehben a pillanatban az a gonosztevő, akit mindössze csak valamely szociális defektus juttatott szóhoz, most transzcendens igazolást nyert. A transzcendenciával nem lehet tréfálni. S ezért a vezír nem vicc. A vezír a világtörténelemben a legkomolyabb kísérlet arra, hogy a közösséget felbontsák és lerombolják. A vezír paradoxona az, hogy mint szociális megváltó lép fel, mint a jó ember, sőt, mint a kiválasztott ember, transzcendens küldetéssel és az összes kénetekkel. A vezír .már ezért nem is szociális, hanem vallásos lény. És a megváltás ürügyével a vezír éppen kivételes hatalmánál fogva kísérletet tesz a közösségnek az alapokig való lerombolására. 809