Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Takáts József: A hallgatás és a szökés (Domonkos István: Önarckép novellával)
TAKÁTS JÓZSEF A hallgatás és a szökés DOMONKOS ISTVÁN: ÖNARCKÉP NOVELLÁVAL (A HALLGATÁS) Ha az olvasó csak a Domonkos István Kormányeltörésben című verséről szóló kritikákat ismeri, akkor is megérzi a levegőnek azt a remegését, amely létrejön minden olyan kivételes pillanatban, amikor egy remekmű születésének vagyunk illetéktelen tanúi. „Ez a VERS gyilkosság” — írja az egyik kritikus, „nyelve minden eddigi költői nyelv radikális tagadása” — írja egy másik, „új nyelvet és nyelvtant teremtett ebben a versben” — írja a harmadik. Ha az olvasó elolvassa a verset, nem csalatkozik. Domonkos regénye, A kitömött madár — az életmű másik csúcsa — éppúgy, mint Nagy Pál Hampsteadi semmittevőkje (mindkét regény 1968-ban jelent meg) majd egy évtizeddel megelőzte a magyarországi új prózát. Mégis, mintha a regény is, a Kormányeltörésben is űrben, légüres térben állna. Epizódok a hallgatás előtt. A nagy hallgatásokhoz, mint amilyen az Ottliké vagy a Sánta Ferencé — éppúgy, mint állandó beszédhez, mint a Tandorié, amit néhányan ugyancsak hallgatásnak neveznek —, túlfeszített legendák kapcsolódnak, így Domonkos hallgatásához is. Tolnai Ottó Delta című tanulmányában ezt írta Domonkosról: „Az első kötet utáni út már Rimbaud afrikai útja.” Ez az életmű vörös fonala a Kiki-cik- lus „kiégett” verseinek redukcionalizmusától a logikai végpontig, az 1972-es Der springt noch auf című versig, majd az évekkel későbbi elhallgatásig. Domonkos legendája egyike a legáthatóbbaknak. (A SZÖKÉS) Domonkos ifjúsági regényének, a Via Itáliának a két főhőse kétségbeesetten vágyakozik Itália után, s életük egyetlen felkészüléssé válik a szökésre, a nagy útra, ami Balázs Feri számára csak vágyálom marad, Deda számára pedig a halál útjává lesz. A szökésről szól Domonkos összes prózai műve. A gyűjteményben időrendi sorrendben követik egymást az írások 1962-től 1978- ig: tizenhét novella és egy hangjáték. A 60-as évek munkái, mind világképük, mind stílusuk szerint kétfelé válnak el: az előbbieket a „lefelé szökés” novelláinak, a későbbieket a kallódás novelláinak nevezhetnénk. A kötet rosszul sikerült írással indul, amiből csak a testek leírt naturalizmusa, a mélységesen evilági, romlott test emlékezetes. Az önarckép patkánnyal című novellában ez a visszataszító test, az élet alján fekvő brutalitás azonosul az anyag szelídségével. A Látszat skizofréniától menekülő hőse ugyanígy belesüllyedt az életbe, a pusztulás közepébe, s a kapott lövés pillanatában „ellenállhatatlan vágy fogta el az éjszaka után” (28. p.) A brutalitás lázálomszerű perce mindkét novellában a halálba való szelíd belesímulássá válik. A Partizánok éhségtől és a fagyhalál közelségétől zavaros víziókat látó hőse is a halál közvetlen közelében éli át a csend katar- tikus állapotát. A Látszatban ezt a különös anyagi misztikumot erősíti a hős két jellemvonása: szerzetesi aszkézise („Asszonyhoz nem ért életében, s állítom, hogy tisztán halt meg.” [27. p.] és némasága. Analfabéta és nem beszél: a szövegben ezzel indokoltatok meg az, hogy körülötte töretlen maradt az élet. A „lefelé szökés” novelláinak, az anyag lassúságába húzódás eszményének magyarországi rokona Konrád György regénye, A látogató. Bojtár Endre azt írja a Konrád-műről: „a mocsok megzenésítése”. Domonkos egyik kritikusa „mocsokkultuszt” emleget. A gyakran lázálommá váló novellák már emlegetett testi naturalizmusa egy valószerűtlen, zaklatott valóságot ábrázol, amelyen átüt a periféria leszorítottsága és 798
