Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Sík Csaba: A befejezetlen befejezése (Gulyás Gyula portréi elé)

fokozata, a szuperrealizmus, bár a hasonlóságnál szembetűnőbb a különbség. Az absztrakt művészet különböző változatai ellen küzdve a pop visszaadta az ábrá­zolás rangját, anélkül, hogy a bujkáló realizmus korszerűbb változatait igazolta volna. A kortársi létről annak valósága helyett, szentképe, a reklámfotó esztétikai előléptetésével adott hírt; Lichtenstein, Warhol képein r.émességet kapott az új­sághirdetés, a vonal, a tonális kontraszt megnyerő szépségének a tömegfogyasztás­ra szánt, primitív eredetihez természetesen semmi köze. Ábrázolásmódjuk szenve- délytelen, a festményt nem anyag, tárgy és festő küzdelmeként értelmezik, amely­nek színtere a vászon, a dráma nem érdekli őket. A tömeg manipulált képzeletét tet­ték esztétikájuk alapelvévé; a szuperrealisták, noha szintén fénykép után dolgoz­nak, a valódit akarják a foto objektivitásával visszaadni. A hirdetett világ elitet és átlagot egyaránt rabul ejtő sztereotípiái helyett a közönséges hétköznap jelene­teinek, látványainak, tárgyainak egyszerű mását, a kapitalizmus popcsinálta oltár­képét tagadva; a teljes fényképet, míg a pop csak a vágy és imádat tárgyává tett részletét, rendszerint háttér nélkül. A szuperrealistát a dolgok önmagukban is, kapcsolataikban is érdeklik, a kontextus legalább annyira, mint az idol. A tízes években Reinach a XIX. század legjelentősebb felfedezései közé sorol­ta a fényképezést, talán innen ered a babona, miszerint az ábrázoló festészetet a kamera tette feleslegessé. Holott fejlődésük között szoros párhuzam, sőt, kölcsön­hatás figyelhető meg. A fényképezőgép segédeszközként szinte azonnal helyet ka­pott a műteremben, használta Delacroix, Degas, Rodin; Muybridge felvételeinek nemcsak Dushamp Lépcsőn lemenő aktja köszönhet sokat, de iá futuristák is. Az absztrakt festészet sem kivétel, a fotózás a látvány szem nem látta birodalmait nyitotta meg előtte. Warholt fototechnikus festői fogásai újfajta élmények felé ve­zették, a fényképet tekintette realitásnak, amelyen más a lényeges és lényegtelen viszonya, aránya, mint a szemünk látta valóságban. Eddig ismeretlen ikonográfia született a fényképezés -elterjedése következtében, személyes, introvertált jelentések kapták meg segítségével a kétségbevonhatatlan tárgyilagosság látszatát. Elképzel­hetetlen nélküle olyan mozgalom is, mint a Neue Sachlickheit, amelyben a társa­dalmi értelemben hiteles a riportfénykép valószerűsége mintájára lett érzelmileg elkötelezetté, politikai szempontból kritikussá, leleplezővé. A szuperrealistáknál az utóbbiról nincs szó, a fénykép formáit azért rész­letezik tovább, hogy növeljék a távolságot saját valóságfelfogásuk és a realista áb­rázolás között. Chuck Close a túlzásba vitt pedantériával, a méret irreálissá nagyí­tásával képeit mind a realista módszertől, mind a fényképezésétől elkülöníti; má­gikus brutalitás árad iá több méteres arcképekből, olyannak látjuk őket, mint Gul­liver a brobdingnagi királylány -arcát. Ellenhatásként elidegeníti a pop felmutatta vágyképtől; a TV-ben, magazinokban mutogatott hírességek nem érdeklik, inkább az utca embere, akinek neve sincs, művészbarátait is közülük valónak festi. Arc­képei mellőzve a lélektani analízist, csupán információk, látom, milyen vagy, hogy ki vagy, nem érdekel. Az egyedi tipikussá változtatásától is óvakodik. Egyes szuperrealista szobrászok ugyancsak fénykép alapján mintáznak, osztván a festők igyekezetét a teljes illúzió megteremtésében. Mások modell után dolgoz­nak, a valóságnak még életszerűbb másolására törekedve. Hanson szobrait gyakran tévesztették össze élő emberekkel, célja valóban a panoptikumi viaszfigurák meg­felelését felülmúló azonosság. Soha a művészettörténetben ilyenfokú hűséggel szo­bor még nem idézte a modellt; mivel a szobrászattól általában nem várjuk el a verista megfelelést; sokkhatásúak, már csaik azért is, mert megközelítésüket tör­téneti példa nem segíti. Pedig a teljes életszerűség ősi vágy, korunk olyannyira rabja a Pygmalion-legendának, hogy a játékipar is a bűvöletében él. Hanson leg­jobb művei mégsem a modell bábuszerű másai, hanem társadalmi- és élettapasz­talatok megörökítései, amire a pop sosem gondolt: ha A fehérhajú asszony meg­szólalna, magányról beszélne, elhagyatottságról panaszkodna, amit csak a TV-so- rozatok együttérző szereplői enyhítenek. Legalább a hazugság. Az idős asszony színtelen hétköznapjaiban jelen van a tragédia méltósága. Az érzelmi hatást anek- dotizmust mellőzve éri el a szobrász, a realizmus szuper-fokával expresszív erőt ad munkájának. 789

Next

/
Oldalképek
Tartalom