Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
azt, mit nem tudunk a sajátunkkal? Vagy egyszerűen a helyzet volt azonos? 1957 tavasza, s 1919 telle? Ha egy helyzet hasonlíthat is egy másikhoz, attól még az emberek nem mondtatják ugyanezt. Vagy csak én emlékszem rosszul? Netán: tudatosan manipulálok nagybátyám legszentebb érzelmeivel? Kétségtelen: testvérét az ő hite szerint megölték, de ez lehetett gondatlan veszélyeztetés, lehetett véletlen baleset, lehetett akármi, igaz; gyilkosság is. Érezni viszont csak egyféleképp lehet. Indulatnak csak indulat lehet ellenfele, minit később megtanultam. Apámban nem éltek ilyen erős indulatok, mint öccsében, ő hajlott békés megoldások keresésére, akár az önáltatás árán is, így hát nem is ellenkezett az Öcskössel. Kis csapatunkat elkormányozta egy kisvendéglőbe, ahol roppant szerencsénkre működött egy kerthelyiség-féle is. Tulajdoniképpen egyszerű udvar volt, két zöld vasasztallal, néhány zöld székkel. Az udvart szőlőlevelek keretezték árnyasra, járt a szellő, érezni lehetett, még itt, az árnyban is, lassan vége a tavaszi zsendülésnek, beüt a nyár kínzó heve. A bort apám hozta ki, literes, fehér üvegben. Hozott két poharat, nekem egy szelet csokoládéval kedvesekedett, bár mostanában betegre ehettük magunkat csokoládéval, annyi volt, hála a nyugati segélycsomagoknak. A szabadságért harcoló nép csokoládétól, kakaótól maszatos szájjal, no nem mondom, szép látvány lehettünk. Unatkozva babráltam a fénylő sztaniolt, szép lassan majszoltam a csokoládét, míg a felnőttek beszélgettek. — Torozzunk öcsém — mondta apám. — Péter bátyánk emlékére! — Nincs megoldva ezzel semmi — kakaskodott az Öcskös. — Vizsgálatot követelek! A Párt nem hagyja ilyen nyomorultul elpusztulni hű harcosait! — A vizsgálatot nem kell követelni, az már folyik javában, te is tudod. — Folyik, folyik, de csak ímmel-ámmiail! Aki nincs velünk, az nincs és ne is legyen! — Aki nincs velünk, az is van — helyesbített apám, föl is kaptam a fejem a sztaniolgolyócskák közül, a logika mindig elbűvölt. — Szavak, szavak... Tettekre van ide szükség, nem szavakra — mondta az Öcskös, nyelvileg kissé kapatosán. Nem bírta az italt, nem is szokott inni, a puritánság elvét külön kis ékszerdobozban tartotta lelkében. — A tett haláltusája az okoskodás — tette még hozzá. — Elismerem, te jobban bánsz a szavakkal, többet is tanultál, így is van rendjén — mondta apám. — De a tettekkel csínján kell ám bánni! Ha a vér elkezd folyni, szavakkal nem lehet elállítani! — Bizony nem! Péter bátyánk vére elfolyt, özvegye és árvái maradtak, semmi egyebe. Egész óletét a nép szolgálatába állítatta, mindig ott volrt, ahol helyt kellett állni. — Gyerekkorában is ilyen volt. Mindenkit megvert, főleg a gyengébbeket — morogta apám, szinte egyenest a poharába. — De engem nem! Mert ón a testvére voltam. Olyan ez, Jiani, minit a munkás- szolidaritás! Ma én védtek meg téged, holnap te védsz meg engem. — Téged nem kell megvédeni, téged megvéd a Párt, de engem sem kell megvédeni, mert én megvédem imagamat. — Jani, te erős vagy egyedül is, én megértem ezt. Meg téged valahogy szeretnek is a népek. Ezért fontos az, hogy te meg én, illetve rajtam keresztül, te és a Párt, fogjatok kezet. — Én töbhé nem politizálok. Bánom már, hogy egyszer elhagytam magam, és hagytam, hogy becáipéljenek a munkástanácsba. — Az nem baj, azt megbocsátjuk. Te ott, lehet ezt így is érteni, engem képviseltél. Engem, az üzem párttitkárát. Igaz, közülünk néhányan gyáván szétszalad- tak, köztük én is, de akkor a harc ezt kívánta. Elszabadultak az indulatok. Elvadult a nép. De most megnyugodott, vagy legalábbis afelé tart. Te aztán igazán tudod, ki volt Dévai, az a horthysta főhadnagy... — Tudom. Kaptam tőle lakást, meg munkáit. . . — Nem erről van szó. Ez az ember lett a gyár igazgatója, s ez az ember nekem 733
