Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

Ekkor erősnek, elszántnak érezte magát. Semmi sincs még veszve. Helyre lehet hozni a hibákat. — Nem maradhatok! — kiáltotta fulladozva az izgalomtól, — meg akarom mu­tatni neked! nekik! megmutatom!... Körül fogom vezetni a városon, elcsábítom ... mint egy szirén, lazít fogja írni, amit én diktálok neki, majd meglátod, a minisz­terelnök leborul előttem, dőlni fog ia pénz, dőlni. .. ! Meváltoztam! — diadalmasan körültekintett a szobában . . . Evelin kérlelte: — Ne változz meg, én így szeretlek, ahogy vagy, szivi, ha nem ilyen lennél, nem szeretnélek, ahogy vagy, szivi, ha nem ilyen lemnél, nem szeret­nélek, mer akkor nem lennél Dániel, nem te vagy, akit szeretek, hanem Dániel az, és tiszta véletlen, hogy te és Dániel egyek vagytok ... — Mi nők mind ilyen komplikáltak vagyunk, — tette hozzá s idegesen feszen­gett székén. Mozgott. Dániel elragadtatva nézte. — Mozogj, mozogj, nagyszerű ez a mozgás, nagyszerű ez a te szobortalansá- god ... Mozogj, mozogj, úgy szeretnék veled együtt mozogni...! — Majd egyszer. Mi nők ezt mindemnél jobban szeretjük. De ne menj még, szivi, úgy unatkozom egyedül, mit lehet ilyenkor csinálni?... — Muszáj, szívem, de este ... — Este? — Este elmehetnónk valahova, van nálam pénz a nyomozásra, tudod .. . Gye­re le féltízre az Argentina halijába... — Igen, de a Zizi... — Hozd el Zizit is!... — fordult vissza az ajtóból. Este? . .. Az este még messze volt és este fogja megmondani, hogy végre fele­ségül veheti, mert estére minden sikerülni fog ... A szerkesztőségbe ment. Megkérte a főszerkesztőt, hogy értesítse haladéktala­nul, ha a miniszterelnökségtől keresni fogják. Nemsokára az Argentína portása előtt állt. — Nem kérem, — válaszolt az kérdésére, — a francia úr még mindig nem jött vissza, de a poggyásza itt van, a szállodában . .. — Jó, jó... Ha telefonon keresnék, tüstént értesítsenek, érti? Államérdek, birodalmak, fügefák, szoptatós dadák, emeletek sorsa forog kockán, ia házasságom, a boldogságom, minden forog. Érti?... 1952-ben leső lesz, de ezt csak 1955-ben fogják megérteni, a tettek embere vagyok, dátumok . . . esik . . . esik . . . A portás hátrahőkölt. Dánielt ölbekapta az álom, s a sezlonra dobta, mint egy rongyot. Hildebrand aggodalmasan könyökölt a kék-fehér kockás abroszra. — Gyanúsak nekem ezek a figurák. . . Valami céljuk bizonyosan volt azzal, hogy ideültek s magát így kikérdezték ... És a fenyegetőzésük, az is gyanús ... — Mit gondol, hova telefonálták? — kérdezte iá francia. — Fogalmam sincs iróla, fogalmam isincs róla... De valami történni fog . . . Mégpedig hamarosan . .. Szerencsére munkánkat befejeztük . . . Érzékeny tónusban folytatta: — Elkövettem mindent, hogy megmutassam magának a várost, különösen, amit a Nagyfejűpárt el szeretett volna rejteni . .. Most... most együtt fogunk kimenni, de utaink, azt hiszem, hamarosan szétágaznak... Dutout könnyeivel küszködött, Hildebnandhoz 'hajolt s mindkét arcát megcsó­kolta. A tulajdonos megbotránkozva csapott az asztalra. Az utcán szorosan egymás mellett haladtaik. Figyeltek, de nem észleltek semmi rendkívülit. — Üljünk villamosra, — indítványozta Hildebrand, — (taxit errefelé nem kapni. A megálló a túlsó oldalon volt, átvágtak a kocsdúton. Szemben apró kapucska osikordult, merev, elegánsan öltözött fiatalember lépett ki rajta, feléjük tartott, ar­ca szinte világított a sápadtságtól, kezében vaskos bambuszbotolt lóbált. . . Hirtelen mozdulattal eléjük kanyarodott, s rákiáltott Hildebrandra: — Maga memzetgyalázó! Maga destruktív! 715

Next

/
Oldalképek
Tartalom