Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Esténként Dutout óvatosan surrant be dr. Stróbl sárgafalú, piros palával fedett apró villájába, Funiavár legnéptelenehb utcájában. Dr. Strohi embertelen küzdelmeket vívott saját magával. Nem tehetett egy lépést házon kívül, hogy szemébe ne üvöltsék a plakátok: „ötezer fengő jutalmat kap...” Ezt bőgte a rádió reggel, ezt bőgte délben, ezt este, erre emlékeztették az apróhirdetések, ezt vetítették a mozikban, erről pletykált a borbély, a pincér, a szivaros ... Szörnyűség! És nemsokára tízezret ígértek, aztán tizenötöt, aztán húszat. Őszintén csodálta, hogy Hildebrand ebben a bolydult hiangyabotlyhan, ehben a veszekedett sürgésforgásham módját tudta ejteni, hogy a franciát nap nap után körülvezesse a városban s megmutassa neki, amit alkart. De minél többet tépelő- dött, annál világosabban belátta, hogy bármilyen tehetséges szemfényvesztő Hildebrand, mégsem kerülheti el, hogy egy napon le nie füleljék a franciával együtt s akkor ... akkor fuccs a Fajgyártópárt jövőjének, fuccs a neki ígért jutalomnak, folytathatja eddigi nyomorgó pályáját, a sovány ügyvédi tiszteletdíjakfcal, az ismeretlenség büdös félhomályában. Sőt, ennél is rosszabb sors vár rá. Most még kormány- pártinak ismerik, de ha egyszer megtudják, hogy napákon keresztül ő rejtegette azt az embert, akiért az egész országot mozgósították ... Nem esett jól a következményekre gondolni. Hétfő délelőtt még egyszer becirkálta az utcákat, még egyszer elolvasta a plakátokat, az apróhirdetéseket, meghallgatta a rádiót. Három nap óta nem emelték a jutalom összegét, nyilván nem is fogják, a pillanat tehát elérkezett. Egy trafikban levélpapírt vásárait, tollat tintát ként s írni kezdte a följelentést... Meggondolta. Eszébe jutott, hogy nem tanácsos, ha a kormány megtudja, hogy a francia nála rejtőzött. Helyesebb, ha kikérdezi Dutout-t, s másnap, kellő biztosítékok ellenében elárulja a miniszterelnökségen, hogy hova látogatnak aznap Dutout és Hildebrand. Hazarohiant. Dutout még nem érkezett meg. Várt. A falióra, mint valami roppant kalapács, kattogott a halántékán ... És éppígy várt és éppígy didergett az izgalomtól, kőzöld, metszőre vasalt nadrágja... A falióra, mint valami roppant kalapács, kondította a perceket. — Milyen eredménnyel zárult a mai nap? — kérdezte Dutout-itól, mikor ez éjfél felé megérkezett. — Rekord!... Egy és fél teherautó jegyzetet csináltam, — mondta mosolyogva, — aranybánya a maguk országa, halálomig Fumóniáról fogok írni, a legérdekesebb afrikai, dél-amerikai, észak-ázsiai útinapló is unalmas locsogás lesz ahhoz képest, amilyet én fogok magukról írni... Ez az ország, kérem, valami egyedülálló csoda a világegyetemben, annyira ismeretlen és olyan érthetetlen a mi számunkra, mint ... mint, mondjuk a Mars ... A következő félórában Strohi legfeljebb bólogatott, arra is alig jutott ideje, a franciából zuhogtak a szavak. Egyszer mégis csak befejezte. — Néhány nap múlva úgy fogom ismerni Funavárt, minit kevesen, holnap még elmegyünk... — Holnap . .. ? — A ferdeszigeti állami kefegyárafcat megnézni, onnan ... — Onnan? — Onnan ... Eh, már nem tudom. Nem tudom fejemben tartani ezeket a fűmön elnevezéseket, beláthatja, nem könnyű dolog egy franciának naponként százszázötven fűmön szót megtanulni... Na, elmegyek, lefekszem, holnap korán kelek ... Dr. Strohi vadul csillogó szemmel meredt utána. Elhatározta, hogy másnap reggel, közvetlen a francia távozása után betelefonál a miniszterelnökségre. Szivarra gyújtott s ábrándozott... húszezer fengő . .. és még amit ezenfelül kicsikarok... azt teszem velük, amit akarok ... a kezemben vannak... 706
