Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Bacsó Béla: Szó és szenvedély. Szempontok Nádas Péter: Emlékiratok könyve című regényének értelmezéséhez
nem-érzéki uniójának megteremtése irányában, mely mögött a halál eszkatológikus megvilágosodásából eredő közösség rejlik (gondoljunk a fiú önpusztítóéi kísérletére is!) ...........saját történetem gondolkodik helyettem, élek és állandóan búcsúzkod om az életemtől, mert minden élményem végén ott áll egy ihialál, lamiből az következik, hogy a búcsú fontosabbá vált, mint maga iaz élet.” (423. o.) A test ígéreteként hitt Isten kegyelme nem az isteni kegyelem általában vett eszméjének formájában éri el az embert, hanem a kegyelem őt „személyében megszólító formájában” (Bultmann). A szakrális, az isten szeretetét megérteni vágyó emberek nem- érzéki uniójának evilági megteremtése a profán ítélkezésen hiúsul meg. „Vexilla regis prod eunt liinfenni ...” „Oly helyen jártam — versbe venni félek —, hol átlátszón, mint szálka az üvegben, egészen jég alatt volt minden lélek;” d>ante: Isteni Színjáték, Pokol 34. ének, fordította Babits Mihály) Az emlékiratíró által írt regény a modern élet szenvedély-történeteként az érzéki dimenziójában mondja el az ember önkeresésének kálváriáját. A másikkal együttlét maradéktalan megvalósulása egy harmadik utáni vágyakozást és annak jelenlétét követeli meg. Míg a „regény regényében” az érzékiségben nyert isteni dimenzió profán szexuális szétrombolásáról van szó, addig az emlékiratban az imaginárius-transzoendens harmadik, Isten pillantásától nyert közösség evilági-hitetlen szétrombolása zárja le az élettörténetet. Így válik az erotikus és vallási tapasztalat a modernség emberek közti krízisének egy-egy megszüntetési kísérletévé. „A társias emberség észlelésének mint... teljességnek, egységnek korunkban csaknem minden ellentmond, amit szokás specifikusan modernként értelmezni: korunkban ember és ember között eluralkodott .az analitikus, reduktív és leszármaztató szemlélet.”8 A modern ember története — Nietzschével szólva9 — a meggyengült és önmagából semmit sem birtokló személyiség története. A minden-tudás igézetében élő emberiségnek a korlátlan fejlődéshit áldozataként századunk végére újra befelé kell növekednie, a személyiség belső korlátáit kell felszámolnia, hogy mindaz, ami nem ő, ám antropológiai nyitottságánál fogva mégis az jő lehetősége, valósággá llegyen. Mindaz, lami elmondható, sokkal kevesebb .annál, mint aminek a lehetősége fennáll, s mindaz, .amit a másikkal való együttlét egzisztenciális találkozásában megérthetünk, sokkal kevesebb annál, mint amit ez az együttlét tartalmaz. „Az ember a nyelv révén nem csak a dolgok, az objektív valóság felett tesz szert új hatalomra, hanem éppannyira önmaga felett is.”10 A szó mögött meghúzódó ama analitikus, reduktív és leszármaztató szemlélet, az ón, az egymással-lét, a világ racionális elrendezhetőségére építő szemlélet a minden értelmezhető démoniájával az embert leválasztja önmaga lehetőségeiről, arról a hermeneutikus gazdagságról, mely érzéseiből és szenvedélyeiból előhívható. „.. .minden ,tudható’, ami egy dologról .elmondható’, ha az elmondás — légein — azt jelenti, hogy a jelek rendje szerint nyilatkozunk meg. Ám ugyanakkor megnyilatkozásokba ütközünk, melyek individualitásuk okán ,khnem-mondhatók’, azaz nem közölhetők, és ennyiben kitérnek a szemiológiai szintézis elől.”11 Ügy gondolom, ebben kell keresnünk. Nádas regényének kimeríthetetlen gazdagságát: a forrna olyan megny.ilakozások szövedéke, melyek ellenállnak a szemiológiai betagozásnak, s számára az ember története az elmulasztott lehetőségekben őrzi .igazi lényegét. A pusztulás mint az antropológiailag meglevő történeti meghiúsulása tárul fel. A szenvedélyben és érzésben őrizzük egzisztenciánk lényegét, mely ebben a modern szenvedés-történetben a szenvedély stációinak történéseként írja önmagát. A szenvedély mindig korlátozott értelem horizontunkon túlra, a ki- nem-mondható, ill. még ki-nem-.mondható körébe nyúl ki, .aminek ddőtapasztala- tuok felől megfelel a nem-egyidejű egyidejűsége.. „A szenvedélyben ez a kinyúlás azonban nem egyszerűen túl emel minket önmagunkon, tulajdonképpeni alapjára gyűjti egybe lényegünket, csak ezen egybegyűjtésben tárja fel ezt az alapot úgy, hogy a szenvedély az, .ami révén és .amiben megvetjük a lábunkat, és magunk körül valamint önmagunkban tisztán látón uraivá válunk a létezőnek.”12
