Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Lengyel Balázs: A szerénység gazdagsága. Kritikák Károlyi Amy: A szobrok elindulnak, és Vészi Endre: Hány perc a nyár? c. kötetéről

én apám is — sőt, hogy a Meister szappan gyárban — együtt dolgoztaik egy időben — valami fényt vet rám is — Születési bizonyítványom.” Űj kötetében, a Hány perc a nyár-ban a fenti összetartozást — ki tudja hányadszor már? — így .ismétli meg: „Ö sovány, szegényjogú apánk ... aki nyelvünk alá helyezted az igét — hogy beszélni tudjunk — és anyanyelvet adtál hogy honosak legyünk hazánkban ..(Harminckét év örökkön-örökké).

Születési bizonyítvány, anyanyelv; és megtoldhatnánk még, megintcsak az új kötetből .a Babits—József Attila találkozást leíró-elképzelő versből: „Két lángelme hazánk jégkorszakában — emberségünkben iker·-csillagok.” Ha egy örökösen szűkszavú, túlszínezéstől tartózkodó költő egyszerre így felcsap a megfogalmazásban a .láng-elme és iker-csillag metaforáig, iákkor azt sóikkal komolyabban kell venni, akkor az más, mint a szavakkal dobálódzóknál, annak nagy oka van. S ez az ok nyilvánvaló.

Vészi Endre József Attila utáni költő. Az emberi teljességnek arra a bizonyos külön fényű, sőt külön fénytörésű megvalósítására tör, .amely a magyar költészetben József Attila után vált .lehetségessé. A külső és a belső olyasféle eltökélt, .lemeztelenítő feltárására. Nem József Attila világát mintázva, az ő kőbe véshető (és a magyar versolvasók tudatába feledhetetlennül bele is vésett) felfedezéseit követve, de tompítottabb intenzitással, a maga harmonikusabb világát rajzolva melléje. A költészetben nem a téma számít, hiszen a költők „témái” évezredek óta csaknem azonosak, hanem az ember, a versekből sugárzó emberség, amellyel az olvasóinak jó, felemelő, nagy szót használva: megváltó találkoznia. S mikor vagyunk valakire fogékonyak? Mikor válik relevánssá ez a 'találkozás? Amikor .az, aki elénk került és versei által közli magát, önmagára és <a világra új szavakat, felismerésekre juttató, összefüggéseket láttató költői motívum-rendszert talált. Minden költői karakter vagy .nagyság .alapja az egyéniségből fakadó új szó, új kép, a dolgok más párosítása. A Hány perc a nyár?, Vészi Endrének ez a megérimtőan friss kötete, mely az örök témát: a múlandóság-érzetet járja körül, visszamenőleges érvénnyel véglegesít egy személyes beszédmódot, egy egyedi motívum-világot. Ez a tartott beszédmód, ez a láttató képrendszer, mely ezekben a versekben megint egyszer időtleníti az időtlen, költőkről-költőkre szálló érzelmi anyagot, persze számtalan élettapasztalat, tartalmas megfigyelés eredménye.

Mi honnan ivódott bele, .szétszálazni nehéz. De nem vitás, hogy a vésnöki ta- noncmunka, az egykori kézművesség az egyik meghatározója. Íme néhány példa: „Fémolvasztó forrasztópáka — lehunyt szemem mögött a Nyár”, vagy ugyanebből a versből: „Az ősz öntöttvas rácsain — égő jelek — a vadrózsák kis tűzbogyói” (Az egyszeri csoda). Vagy egy másik versindítás, megintcsak az időmúlás érzékeltetésére: „Lebontják, lassan szétszerelik .már nyarunk fénytraverzeit” (Prognózis nékül). Mindez persze véletlen is lehet. De vajon az-e? Régebbi versekből idézek: „öntőkanálból csorgatják a júniust — fehér csillagot szikráztató fémet” vagy: „Mint az üvegvágó olyan pontosan darabol és szeletel a reggel — rézbe rajzol acél tűhegyekkel”. A kifejezés költőről-költőre szálló „örök” kép- és hasonlatanyaga egészül itt ki, s válik világunk tapasztalataival .korszerűbbé, s teszi .ezzel a költő, a konvenciókat félrehajítva, átélhetőbbé azt, amit átél, átélünk. Van-e ennél elsőd- legesebb feladata a költőnek? S annak a közvetlen haszonnal sosem járó, a praktikusság világában megvédhetetlen cselekedetnek, ami a költészet? Vészi Endre nemcsak ezzel az új kötetével, hanem immár több, mint öt évtizedes írói munkásságával ezt cselekszi. Igaz, tartózkodva, műves mértékkel, a hangosság hagyományát félrehárítva. De annál hitelesebben, fokról-fokna hatékonyabban. A szűkös idővel számot vető új kötet után — évek óta tart ez a .számvetés —, nem mással, a saját szavaival tudnám Vészit és költészetét jellemezni: „Lefelé megyek, mint a csúcs felé — és úgy zuhanok mintha felrepülnék”.

684