Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - László Gyula: Elfelejtett értékeink, Huszár Imre művészete

lékképe, de nem ez a fontos, hanem csodásán kézbeillő — netsuke-szerű — volta.

E hat szobron keresztül végigkísértük Huszár Imre alkotóerejét a nemes /natúrétól az elvont kavics-szoborig.

Ha tapasztalatainkat gondolati síkra terelnék, akkor a megfogható világ szerkezetétől az önmagában szép, játékos formáig tart érdeklődése. Ez látszólag időben szétterítve, egymás után sorakozik, a valóságban /azonban mindegyik művében jelen van e „kibontakozás” minden egyes jellegzetessége. Dianájának természeti formáiban ott feszül a szigorú mértani szerkezet, kompozíciójának elvontságában ott lappanganak a természeti emlékképek. Huszár Imrében tehát a XX. század közepének művészete öltött egyéni formát.

Vessük fel a kérdést, mi lenne művészetében a jellegzetesen magyar? Ennél nehezebb kérdéssel nem is zárhatnék beszámolónkat, mert /könnyen csábítja /az embert valamilyen szokványos szövegre. Talán-talán /abban, hogy nem válik egyetlen művészeti iránynak sem konok dogmatikusává! A különböző izmusok felkeltette érzékenysége /a „mindeneket megpróbáljatok s ami jó azt megtartsátok” zsoltáros hangulatát idézi. Magyar ez? Vagy ószövetségi? Feleljünk rá: egyik sem, hanem európai, /pontosabban: emberi. Huszár Imre, a magyar szobrász magába szívta az egykorú európai művészet leleményeit, s meggazdagodott egyéniségével lépett elénk köztéri szobraiban éppenúgy, mint arasznyi remekeiben. Munkásságával valahogy úgy vagyunk, mint én voltam a győri Szent László hermával külföldön. Nem, nem a mi művészetünkből fakad, mondták a franciák, olaszok, németek, egymástól függetlenül, pedig mi ki tudtuk mutatni benne az európai románkor és gótika művészetének vetületét. Ilyenképpen vált Huszár Imre európai magyar szobrásszá. Haló porában is csak köszönettel, hálával gondolhatunk reá.

662