Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Láng Gusztáv: Meghalt-e a romantika? Olvasónapló Cseres Tibor: Foksányi szorosáról
sadalmi csoport (család, osztály, nemzet stb., illetve amit a szerző ennek tekint), mely előtt a múltbeli események s a bennük résztvevő emlékező tettei tisztázásra vagy részletezésre szorulnak. Az emlékirat epikus nézőpontja ezént az elbeszélt eseménysor végkövetkezménye által meghatározott, azaz a memoár hőse a megírás időszakában már tisztában van — legalábbis szubjéktíve — tettek és események eredményével és (kudarcával, előadásmódja sem léhet más, mint értékelő. Az emlékirat elbeszélő .ideje a „minden .már megtörtént” bizonyosságából kiinduló, vegytiszta epikus múlt. A mítoszok, az antik eposzok és tragédiák múlt ideje. A Fok- sányi szorosból azonban ez .a ^befejezett múlt”, illetve a tőle elválaszthatatlan 'értékelő vég-ismeret teljesen hiányzik; az elbeszélő Én számára az események megtörténendő!:; elbeszélésmódja tehát csak konvencionális epikus múlt, mely igeidő nem zárja ki a történések jövőbeliségének fikcióját. Egy jellemző példa: „Engem azonban Kállay üzenete foglalkoztatott, s mert többet a hallottaknál nem tudhattam meg felőle egyelőre, célját latolgattam.” Az elbeszélő Én tehát nemcsak tartózkodik minden előrevetítéstől, hanem a „foglalkoztatott”, „egyelőre” és „latolgattam” szavakkal lelkiállapota „epikus jelenidejűségét” hangsúlyozza, s az önjellemzésnek végig ez a „cselekményen belüliség” szab határt, szemben az „eseményeken túl-lét” emlókező-emlékíró szabadságával. De nem kevésbé árul kod óak a szövegben a címzettre utaló metanyelvi fordulatok sem. „Itt teszek eleget az elemi udvariiaság szabályainak, minthogy be sem mutattam még magam...”, írja a narrátor, egyértelműen az ismeretlen és jelenbeli olvasóhoz intézve szavait, akárcsak az olyan „emlékeztető kivételekben”, mint „iménti szavammal már elárultam”, „ha sort keríthetek rá”, ,magambemutatá- som során”, „s akivel kezdenem 'kellett volna” stb. Ez a memoár bizonyos külsősé- ges kellékeit — .az epikus hitel igényének minimális kielégítése céljából — .tiszteletben tartó, de a romantikus regény lineáris feszültségét pillanatra sem feladó Énforma Jókai jellemző elbeszélő modellje a „szerepeltetett narrátor” típusába sorolható regényeiben (Mire megvénülünk, A tengerszemű hölgy). Hozzátehetjük: a föntebb elésorolt „emlékeztető fordulatok” a regény 'szövegében kétségtelenül funkcionálisak ugyan (lehetővé teszik a főszereplő nevének 'említését, hangsúlyozzák egy-egy mellékszereplő fontosságát stb.), e közlendőket azonban Cseres Tibor fáradság nélkül „rafináltabb” módon is regényébe építhette volna, s hogy nem tette bizonyítja, hogy tudatosan imitál egy múlt századi regénystílust, elbeszélő módot, vagy legalábbis kedvvel adja át magát szerepjátszásra csábító naivitásának. 2. Az elbeszélő stílus imént előszámlált jellemzői persze a regény szövegének csak elenyésző töredékét alkotják. Lényegesebb a regényszerkezet már említett feszültség- fenntartó lirieari'tása, a memoárforma regényesítésénak eszköze. De árulkodó a szereplők „cselekményen túli” sorsát összefoglaló, a megszakított isorsszálakat elvarró epilógus ,is, .mely megnyugtatóan ilekerekíteti a drámai végkifejlettel megszakítva -lezárt történetet, félreérthetetlenül a múlt században dívó, „bizonyára érdekelni fogja az olvasót, mi történt ezután hőseinkkel” írói előzékenységet imitálva. Roman- tizáló elem a színhelyek (s természetesen a nekik megfelelő események) erőteljes ellentótezése; követségi szalon és hullabűzös csatatér, külvárosi kovácsműhely Isztambulban -és szultáni palota; magasrangú diplomatákkal körülült 'tárgyalóasztal, ahol a „székely puccs” terve megfogalmazódik, 'S Petrás Ince János szegényes parókiája, ahol a terv kudarca előlegeztetek — részletesebb és szakszerűbb elemzés talán még e helyszín- és ©seményváltásofc ugyancsak romantikus ritmikáját is kimutathatná. Nemkülönben ide sorolható az útikalandok kelléktára; álnév, hámis útlevél, titkos ösvény a határon, az embercsempész román vezetővel (itt akár az Egy az Isten rokonszabású epizódjára is emlékezhetünk), s talán leginkább Cseres— Domahidy székelység-szemlélete, mely a színhelyül szolgáló vidék lakóit a közös titoktartásnak, jó értelemben vett „egy húron pendülésnek” olyan eszményített s 594
