Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Németh László és Trianon. Eretnek esszé a gondolkodóról és a politikusról

inkább izgatott, miként válaszol Németh László Babits nagyon is meggondolandó és fölfogását gyökerében megingató érveire. Összegyűjtött műveiben kerestem a választ, hosszú ideig a legcsdkélyebb eredmény nélkül. Végre a Homályból Homályba első kötete végén szemembe ötlött a hírhedett cím: Kisebbségben. A ciklus öt tanulmányt foglal magában, amelyek közül a második, a# ciklus címét ismétlő, tarthat számot érdeklődésre. Ebből ugyanis nem kevesebbet tudunk meg, mint hogy Németh László még csak elolvasásra sem méltatta a művével foglalkozó mindmáig egyetlen komoly bírálatot.

Dyszlexiában szenvedő irodalomtörténészeihk — legjobb tudomásom szerint észre sem vették, vagy ha igen, elhanyagolhatónak ítélték ezt a megdöbbentő tényt. Hogy mást ne említsek, az engem fölöttébb rosszhiszeműen támadó Domokos Mátyás, aki szívvel-lélekkel elkötelezte magát a Mester tanai mellett, írásai tanúsága szerint, nem is sejti ezt az elhanyagolhatónak aligha minősíthető tényt. Persze könnyebb odaadó tanítványként tevékenykedve rögtönzött támadásokat intézni, mint a Mester műveit alaposan elolvasni és átgondolni.

A Homályból Homályba (Németh László munkái, Bp. 1977) első kötetének 591. lapján ez olvasható:

„A támadásokból egyet-kettőt láttam azért. Még az iskolába hozták el a Nemzeti újság cikkét: »Akinek Vörösmarty sem elég magyar.« Aztán Gulyás Pali leveleiből tudtam meg egyet-mást. Ö maga is vitába keveredett Babits- csal- Babits szerint én őrült kertész vagyok, aki megcsonkítja az irodalmat.”

Ehhez mindössze annyit fűz hozzá, hogy ő nem annyira kertész, mint „inkább kotrógép volt, a magyar lélek medrét mélyítette.” Semmi jelét nem adja, hogy érdekelné mit írt Babits róla. Amennyire érthető, hogy az ilyen meg amolyan támadásokat félresöpri, nem vesztegeti az idejét álírók, álpolitikusak, álgondolkodák elmeszüleményeivel, annál meglepőbb a Babits véleménye iránti közöny, amely végeredményében egyenlő a saját művével szemben megnyilvánuló közönyével. A közöny hajtóereje — bár ez képzavarnak, vagy eszmezavarnak hat — minden bizonnyal az a lélektani alap, amelynek megnyilvánulása jószerint valamennyi Németh László-műben fölélhető, ■ ez pedig nem más, mint az egocentrizmus és ennek eredménye a saját igazunkba vetett megingathatatlan hit, meg a paranoia, amelynék sugallatára minden válogatás nélkül, valamiennyi bírálatot a személye elleni támadásnak minősít, az „embervadászat” megannyi mozzanatának.

Következik az egész passzus, amelyet a Kisebbségben védelmére szárit:

„A Kisebbségben többet foglalkoztatta az embereket, mint 'bármely más könyvem; többet tán, mint a többi együttvéve. Én csak egy kis részét ismerem ezeknek az írásoknak; de az mind csüggesztő. Aki ezt tette meg főmű- vemnek, tán még jobban elcsüggesztett, mint akinek a szemében a bosszú villogott: na most rosszat léptél, ezzel meg tudlak semmisíteni. Mind a maguk indulatát keresték a könyvben, s nem látták, vagy nem akarták látni a szerzőét. Nézzétek, dől a fial, én már nem futhatok el előle, de nektek még hátrakiáltok valami fontosat.”

„Valóban úgy volt, ahogy a .bevezető írta, ez a könyv már nem az olvasóhoz szólt, egyetlen olvasónak írtam, aki megért és folytatni tud. Hat kis íven szinte mindent oda ákartam ajándékozni neki. Ebből az akasztófa alatti tömörségből erednek a könyv hibái. Ekkora területen öt vagy hat elütő tárgy: 1. Farkas könyvével kapcsolatban az asszimiláció — a hatvanhét előtti és utáni beolvadás különbsége- 2. A Berzsenyi-könyvben fölbukott téma: irodalmunk fejlődési hibái. 3. Budapest, könyvem látomása, az elmagyarosodó s az or573