Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Drago Jančar: Terra incognita. A közép-európai kis nemzetek identitásának kérdéséhez - Szlovénség, történelem, irodalom (esszé) (Fordította Reiman Judit)

NEMZETTUDAT. Mindattól függetlenül, ami az alábbiakban következik, meg kell állapítanunk, hogy mindkét megfigyelés helytálló. A kis szlovén nép nemzettudata, mint több más közép-európai népé is, reális történelmi-politikai erő híján valójában a kultúra és az irodalom segítségével maradit fenn. A szlovének esetében különösen nagy a nyelv szerepe, amelyet évszázadokon át őriztek, mint a zsidók a Tórát. Meg voltak győződve arról, hogy még a lovaik is szlovénul beszélnek, ahogyan a költő Edvaírd Koabek írja Lipicai mének című versében:

„A többiek szent tehenet, sárkányt, ezeréves teknőst, szárnyas oroszlánt, egyszarvút, kétfejű sast és főnixet imádtak, de mi választottuk a legszebb állatot, ki harcmezőn és cirkuszban egyaránt helytállt, királylányokat és aranyos szentségtartót vitt a hátán, ezért a császárok odafent Bécsben franciául szóltak a diplomatákhoz, olaszul a szép színésznőkhöz, spanyolul a mindenható Istenhez és németül az egyszerű paraszthoz, de lovaikkal csak szlovénül beszéltek.”

E nyelv rabbijai a szlovén írók voltak, már 1550-től kezdve, amikor Tübin- genben kinyomtatták az első szlovén könyvet. Miért Tübingenben, miért nem Ljubljanában vagy Triesztben? Azért, mert ez a nép, vagy annak urai szüntelenül üldözték rahbijadíkat, s az első könyv szerzőjét, a protestáns Primoz Trubart háromszor űzték idegen földre, börtönnel és orgyilkossággal fenyegették. Így bánt ez a nép saját költőivel a tizenkilencedik, és íróival a huszadik században. Mentségére szól, hogy később emlékműveket emelt nekik, és tisztelettel övezte őket, ahogyan azt Adamic írja Levsítikről. Az irodalom azonban önmagában, ha nem a nyelv művelésének eszköze, nem tölti be azt a szerepet, amely megerősítené e nép kivételes és egyedi identitását a középeurópai térségben. A szlovén irodalom az európai irányzatokat követte, hiszen legalább 1918-ig Európának ezt a részét egységes szellemi területnek tekintjük. Az eszmék és kulturális javak egyaránt természetesen áramlottak, akár a levegő, bár hozzánk valószínűleg némi provinciális lemaradással érkeztek. A zeneszerző Gallus ugyanúgy kultúránk része, mint a barokk, amelynek minden kis falusi templom valóságos kincsestára. Egy kis nép nemzettudatának kérdése önmagában is igen kifejezően meghatározza a kultúra és különösen az irodalom szerepét. Milan Kundera Közép-Európa tragédiája című esszéjében, amelyet Ljubljanában úgy olvastak, mintha szlovén szerző irta volna, a következő definíciót kínálja: „kis nép az, amelynek puszta léte is bármelyik pillanatban kétségessé válhat, egy kis nép eltűnhetik, s ezt tudja is. Egy franciának, orosznak vagy angolnak eszébe sem jut, hogy kételkedjék népe fennmaradásában. Himnuszaik csak nagyságról, örökkévaló nagyságról szólnak. A lengyel himnusz viszont így kezdődik: »-Nincs még veszve Lengyelország ..Egyszerű és pontos. A fenti szintagma minden szlovén értelmiségi fülének ismerősen cseng, mart valószínűleg egyetlen ember sincs köztünk, aki előbb vagy utóbb ne tett volna fel kérdésekért e konok kitartás értelméről, ha másként nem, per negationem: nem ostobaság-e szünet nél560