Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 6. szám - Bojtár Endre: Kelet-Európa vagy Közép-Európa? (esszé)
mára. Marxizmus és zsidóság kölcsönösen erős affinitásának ez az egyik döntő oka.) Annak, hogy a marxizmus Kelet-Európába tevődött át, nagy jelentősége lett a nemzeti kérdés szempontjából. A már kialakult és természetessé vált nemzeti keretekkel rendelkező Nyugat-Európában születő marxizmus számára a nemzeti kérdés alig létezett. Logikusan következett ez abból a tételből, hogy a kapitalizmust a legfejlettebb nyugati országokban és nagyjából egy időben fogja felváltani a szocializmus. E változás végrehajtójának, a munkás- osztálynak nincs is tehát más dolga, mint hogy — a Kommunista Kiáltvány szerint — „nemzeti osztállyá”, vagy az 1888-as angol kiadásban még egyértelműbben: „a nemzet vezető osztályává kell emelkednie”,12 ami azt jelentette, hogy a már számban amúgy is túlsúlyban lévő elnyomott osztálynak „csupán” a hatalmat kell megragadnia. A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szempontjából tehát az a Közép- és Kelet-Európa, ahol mind a független nemzet, mind a munkásosztály felemásan, csökevényesen létezett — nem volt érdekes. Marxék azt vallották, hogy az önálló nemzeti lét megteremtése után kerülhet sor a társadalmi átalakításra. A lengyel kérdésről például így írnak: „Csak miután Lengyelország már visszahódította függetlenségét, miután mint önálló nép ismét rendelkezhet önmaga felett, belső fejlődése csak akkor indulhat meg újra, és csak akkor működhet közre önállóan Európa társadalmi átformálásában. Egy életképes nép, amíg külső hódító bilincsbe, veri, minden erejét, minden energiáját szükségképpen a külső ellenség ellen fordítja; addig tehát belső élete béna marad, addig nem képes a társadalmi emancipációért dolgozni.”13 Az orosz nemzeti keretek megléte érteti meg azt, hogy miért Oroszországban tudott győzelmet aratni a marxizmus, és nem pedig mondjuk az iparilag összehasonlíthatatlanul fejlettebb Csehországban. A Kelet-Európába átkerült marxizmus azonban kénytelen volt a „nemzeti felkelés — társadalmi felszabadítás” sorrendjét megcserélni, sőt, az utóbbival az előbbit kiszorítani a köztudatból. Lenin 1903-ban az örmény szociáldemokratáknak címezve meg is fogalmazza, hogy „nem a proletariátus dolga, hogy föderalizmust és nemzeti autonómiát. hirdessen, nem a proletariátus dolga, hogy ilyen követeléseket támasszon, amelyek óhatatlanul egy autonóm osz- tályáUam létrehozásának követeléséhez vezetnek. (...) A magunk részéről nem a népek és nemzetek önrendelkezését viseljük szívünkön, hanem az egyes nemzetiségeken belül a proletariátus önrendelkezését. Az oroszországi szociáldemokraták közös, alapvető, minden körülmények között kötelező programjának tehát csak iá polgárok teljes (nemre, anyanyelvre, vallásra, fajra, nemzetiségre stb. való tekintet nélküli) egyenjogúságát és szabad demokratikus önrendelkezésre való jogát kell követelnie. Ami pedig a nemzeti autonómia követelésének támogatását illeti, ez korántsem a proletariátus mindenkori, programba foglalható kötelessége.”14 Proletariátus és nemzeti ügy ily módon elkerülték egymást; a marxizmus mint a proletariátus ideológiája nemlétezőnek, illetve — Kelet-Európábán — gyanúsnak, ellenségesnek nyilváníthatta a nemzeti ideológiát. Ebből a gyanúból, kölcsönös bizalmatlanságból mind a mai napig maradt valami — indokolatlanul, hiszen a munkásosztály ma már minden kelet-európai országban a legnépesebb osztálya a társadalomnak. 533
