Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Kibédi Varga Áron: Gondolatok a posztmodern kultúráról

A jelentésadás törvényeit elfelejtettük, a valóság megismerése hiú ábránd, mert a nyelv cserbenhagy, mert alany és tárgy határai elmosódnak. Csodálkozunk-e még, ha Valéry nem hajlandó regényt írni, mert képtelen olyan mondatokat írni, hogy ,.la marquise sortit á cinq heures”; hogy Gide csak úgy tud regényt Írni, hogy a regény regényét írja; hogy Szentkuthy regény helyett a regényírás előkészítésének a regényét írja meg? A posztmodern kultúrára az jellemző, hogy az alany elveszíti individualitását, tárgyiasodik, hogy a tárgy elveszíti függetlenségét az alannyal szemben, és hogy a tudomány és a művészet egyik legfőbb problémája az önreflexivitás lesz: hogyan beszéljek Magamról? és: amikor kimondottan Másról akarok beszélni, hogyan, milyen módszerekkel tudom elérni azt, hogy magamat ebből a másról szóló beszédből teljesen kirekesszem?

Utólag úgy tűnik, hogy a strukturalizmus volt talán az európai gondolkodás utolsó olyan momentuma, mely csökönyösen hitt még alany és tárgy szétválaszthatóságában, abban, hogy az alany által felállított, azonosságokra és ellentétekre épülő szerkezetek segítségével meg lehet ismerni az alanytól független tárgyakat. Legalábbis ezt veti a strukturalizmus szemére a posztstrukturalista gondolkodás, mely — az isteni mindenhatóság példájára — az alany mindenhatóságát posztulálja. Ha az — akár klasszikus akár freudi értelemben vett — alany mindenütt jelen van és mindent áthat, akkor megszűnnek az ellentétpárok, és az azonosságok felbomlanak. Culler szerint a „difference between” gondolata felborul, mert szétrágja a „difference within”. A strukturalistákkal ellentétben a posztstrukturalisták nem hisznek a megismerés lehetőségében, céljuk a megismerés lehetetlenségének a kimutatása, a szerkezetek és elméletek lebontása. „A deconstruction always has for its target to reveal the existence of hidden articulations and fragmentations within assumedly monadic totalities”, írja Paul de Man.

A század modern írói még a ledöntés fázisánál tartottak, tudták, hogy milyen hagyomány ellen és milyen olvasóközönség megbotránkoztatására írnak. A ledöntés megtörtént, a múlt és a hagyomány szerepe visszaszorult, utólag azonban jogosan merül fel a kérdés — pl. Gerald Graff könyvében —, hogy a húszas évek destruktív irányzatai ezzel vajon nem éppen a modern technokrata-kapitalista civilizáció útját egyengették. Jellemző, hogy az avantgarde művészet általában csak mint iparművészet, mint „industrial design” vált tömegcikké.

*

Egy új századvég felé közeledünk és ha visszanézünk, mintha mindenütt kialudt vulkánokat látnánk: hány hatalmas nekifutás, hány zseniális kísérlet! A posztmodern kultúra olyan szempontból megint csak századvégi dekadenciát jelez, hogy nagyon művelt, mindent ismer, Vivalditól Morandiig és a preszokratikusoktól Keynes- ig, de semmiben és senkinek nem hisz. Ugyanakkor a posztmodernizmus több egyfajta dekadens divatnál: lényegéhez a változás és az irónia tartozik.

A strukturalizmus meghirdette az ember halálát, de a romantika dédelgetett egyén-fogalma már régen veszélyben forgott. Aragon írja 1927-ben: „II est trop tárd pour vous, Messieurs, car les personnes ont fini leur temps sur la terre/Poussez á sa limité extrémé l’idée de destruction des personnes, et dépassez-la.” A lélek pedig, pontosan úgy mint az anyag szétfoszlik: menekül kutatói, az írók és a tudósok elől. Hol jelölje ki a hős helyét — visszakanyarodva kezdeti kérdésfeltevésünkhöz — egy olyan kultúra, amelyik az egyént megkérdőjelezi? Nagyon érdekes jelenség, hogy a legújabb olvasásszociológiai felmérések szerint a hősök, az olvasó- és nézőközönség által befogadott és csodált hősök száma egy nemzedék alatt erősen csökkent. A hollywoodi filmsztár képe elhalványodik, az egyetlen posztmodern hősnek valószínűleg a nagy sportolókat tekinthetjük: a többi hőssel ellentétben a nagy sportember efemer hős, nevét hamar elfelejtettük, helyét más efemer hősök veszik át. Nagysága mérhető, ennek a nagyságnak pontos szabályai vannak, amelyeket mindenki ismer. A naponta ránkzúduló információmennyiség közepette nem ragaszkodhatunk sokáig egy-egy képhez, a változást ösztöneink diktálják, a hűtlenség életfeltétel.

45