Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 6. szám - Balassa Péter: Se pajzzsal, se dárdával. Válaszlevél Csengey Dénesnek

lem esztétikai vetületéről van szó, annak belátásáról, (hogy eimez üdvösség elérésének egyik legfontosabb, életfeltétel-erejű aspektusa az, amit irodalomnak, kultúrának, esztétikumnak neveznek. Ez semmivel sem „halványabb” a valósághoz képest, csak a valóságon belüli „^ontológiai státusa” más, de nem másodlagosabb, mint mondjuk laz esztergálásé vagy a földmunkáé (bár egyiktől sem esik olyan távol, hiszen melyik gyakorló művész ne tudná, hogy művet létrehozni, (kultúrát csinálni éppen olyan fizikai-idegi munka, mint az esztergálás vagy a földmunka). Az esztétikum mint tárgy, mint hatás és mint „mondanivaló” semmivel sem alacsonyabb valóságfokon áll bármi másnál. Ezredszer mondom és még ennyiszer fogom mondani a közhelyet: ha valami jó irodalom, akkor „csak” mint irodalom, önkéntelenül és természetszerűleg tartalmazza az „irodalmon kívülit”, tehát nem „csak” irodalom. Jó irodalomban nincs irodalmon kívüli. Ebben az értelemben „az értékek átrendeződését” én végül is nem érzem az új prózában, amelyet mélyen a hagyományban is állónak látok, ugyanannak a magyar korpusznak az új változataként, ezért a körülötte kialakult bizalmatlanságot és hisztériát tipikus aránytalanságnak és a nemzeti önismeret és önértékelés-zavar irodalmi vetületének tartom. Ami a szabadságfoga- kxm átesztétizálását illeti: az igaz, hogy az emberi szabadság valóságosan beszűkült lehetőségeihez képest a művészetben még mindig a szabadság birodalmával találom szembe magamát. De nem a valóság (ismétlem: a merev megkettőzést eleve tagadom) szabadság-szükségletével szemben, hanem ennek egyféle, csak-politi- kai értelmezésével szemben. Az esztétikai szabadság vagy a politikai — számomra rossz és hamis alternatíva. A politikai szabadság éppúgy mint az esztétikai, ugyanannak az antropológiai szabadság-szükségletnek két, ugyanarra vonatkozó aspektúsa. A politikai szabadságfogalom története, eddigi hagyománya azonban azt a tendenciát mutatja számomra, hogy az összes többi szféra bekebelezésére, primátusra tör. Ez a tendencia, mely az újkori történelem sajátja, válságba jutott az utóbbi évtizedekben a gyakorlatban is; magad írod, hogy a szabadság egyszer s mindenkorra fegyvertelenné vált stb. Szerintem a .politikai forradalmak és a tisztán politikai változtatás kora lejárt, sőt lehetetlenné vált, ami azt is jelenti, hogy a politikai szabadságfogalmat át kell értelmezni, és közelíteni kell a mélyebb, és más szférákban kifejezett szabadság-szükségletekhez, például az élet alapminőségének a „zöld” és szelíd vagy emberjogi megreformálásához. Abban az értelemben gondolom, ahogyan Te írsz leveled végei elé a kultúra testének totális átpolitizáltságáról, min: képtelenségről. Morális, lelkiismereti tudatosítás nélkül nekem a szabadság nem szabadság. Az egyenlőség-tudat nélkül a szabadság: csőd. Az átpolitizáltság enyhítése közös feladat, amiben tökéletesen egyetértek Veled, legföljebb iazt nem érten.

— ismétlem —, hogy az esztétikát, műkritikát, műelemzést, a kultúra-közvetítést és pedagógiát stb. miért nem tekinted éppen úgy „gyökeresnek”, valóságosnak és adott esetben az átpolitizáltsággal szemben hatékonynak, miért kevesebbek ezek a „gyökeres” magatartáshoz képest (ami egyébként definiálatlan marad írásodban, s még vissza kell térnem rá). A pedagógiánál (ide sorolom a kritikai, esztétikai, elemző tevékenységet en bloc!) nem látóik magam előtt valóságosabb munkát és tevékenységet, nem szakmai önhittség okán (ilyennel nem rendelkezem, sőt az esztétikát mint önmagába záródó tudományt keveslem és szigorú volta felől komoly kétségeim vannak, úgy is minit szigorú filozófiát is olvasó esztétának). Szerintem itt hangsúly-különbségről van szó közöttünk, amit talán túlstilizálsz valamely világnézeti különbség irányába. De a hangsúlykülönbség, esztétikát, szabadságfogalmat illetően, valóban magyarázatra szorul. Számomra, jól sejted, valóban a művészétté; kapcsolatos tevékenység, a művészet és kultúra szakmai kérdései állnak a műnk

s a szabadság-felfogás centrumában. S azt is jól látod, hogy ennek mélyebb oka vannak. Ezekhez adalék gyanánt a következőket mondanám:

1982 szeptemberében, csaknem negyven évvel a megsemmisítő táborok kort után Bejrút közelében izreali csapatok szándékosan lábhoz tett fegyverrel nézték végig, amint két palesztin menekülttábor maradék lakóit (főként nőket, gyerekeket öregeket) maronita (arab) keresztények lemészároltak. Ez a — meglehet szélsőséges

— eset mégiscsak korunk állapotát kifejező, .sokszorosan jelképes erejű botrány: példaként említem arra, miiként állok is a „valósággal”. Körülbelül úgy, mint a;

494