Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Kibédi Varga Áron: Gondolatok a posztmodern kultúráról
KIBÉDI VARGA ÁRON Gondolatok a posztmodern kultúráról A két és félezer éves európai irodalomtörténetnek alig van még egy olyan vitathatatlan fejlődési tendenciája, „törvénye”, mint az, amelyik a hős szerepére, azaz pontosabban e szerep folyamatos és állandó csökkenésére vonatkozik: hosszú az út Homérosztól Beckettig. A hős lebontásával párhuzamosan szűnik meg a nagy epikus regény, nemcsak a barokk arisztokrácia epikája, hanem végül a Lukács György kedvelte polgári regény is. És napjainkra mintha mindezt betetézné az a különös és gyakran panaszosan emlegetett jelenség, hogy századunk utolsó évtizedei tömegével nyújtják ugyan a drámai eseményeket, de mindez csak krimi- és sci-fi szerzőket ihlet meg: az „igazi” irodalomból, a regényírókból, úgy tűnik, kihalt a mesélő kedv. Az ókori eposz istenek és hősök csodálatos tetteit énekli meg, a Goncourt-fivé- rek viszont egy szerencsétlen cselédlány jelentéktelen életét jegyzik fel az utókor számára, Flaubert pedig egyenesen azzal büszkélkedik, hogy képes volt olyan regényt írni, melynek a cselekménye alig több a semminél. Nagyon szépen tanulmányozhatjuk a mese szekularizálódását, a történés feltartóztathatatlan felbomlását három klasszikus elbeszélőnk szimbolikus egymásutánjában: Jókai még mesél, Mikszáth már inkább adomázik, Krúdy pedig azt példázza drámaian, hogy a huszadik században még a vérbeli elbeszélőt is lehúzza, visszatartja valamilyen ismeretlen erő, nem engedi, hogy magasan ívelő kerek cselekményt varázsoljon olvasói elé. A hős lefokozását lehet társadalompolitikai okokkal magyarázni: demokratikus szellem, a növekvő olvasótábor azonosulást igénye, stb. — de a mese, a történet fokozatos megszűnését aligha: a modern ember is keresi és szereti a jó „sztorikat”. Az ok talán másutt rejlik. Lyotard szerint a primitív társadalmakban az elbeszélő mód az egyetlen közlési forma: a mítosz és a mese tudományos információt és erkölcsi előírást egyaránt közöl, a történetek az összes tudnivalót, az egész tudást felölelik. Egyedi történetre, történelemre sincsen tehát szükség; idő van, de múlt nincs, mert amire emlékezni kell, azt a történetek tartalmazzák. A modern társadalom akkor és ott jelentkezik, amikor és ahol a tudomány és az etika szétválnak, és a közlésnek már módjait választják. A történetek szerepe csökken, csak bizonyos, lélektanilag fontos pillanatokban folyamodnak hozzájuk. A tudományos attitűd visszaszorítja a történeteket, megfosztja őket attól a rangtól, mely a tudományelőtti korokban illette meg őket. Ugyanakkor a modern kritika és filozófia — olyan egymástól távol álló szerzőkre gondolok, mint Wilhelm Schapp, Paul Hicoeur és Roland Barthes — egyre erősebben mutat rá arra, hogy az ember mesélő és mesélt lény: történetekben él, a világ ismeretét és tapasztalatait történeteken keresztül szerzi. Schapp szerint minden tárgy és minden ember, ha definiálni akarjuk, absztrakcióvá válik, mert elvonatkoztattuk attól az állandó történésfolyamattól, mely ismerésünk egyetlen forrása. A földön lejátszódó (igazi és kitalált) történetek száma végtelen: a gyerekkori emlékből felbukkanó epikus és meseszerű történetfoszlányoktól egészen az éppen most hallott pletykáig; az éppen most látott tévéreklámig. Mindannyiunkat behálóznak. Neun szabadulhatunk a történetektől; miért szorulnak akkor ki az irodalomból? * * 43
