Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Pawel Jasienica: Báthori István a lengyel-litván állam élén (tanulmány) (Kovács István fordítása)

helyen gyülekezett. A háború céljait a tábori nyomda lengyel, latin, német és magyar nyelven tette közzé. A főparancsnok a király volt, de állandó társul maga mellé vette Jan Zamoyskit, akit nem sokkal azelőtt Lengyelország kancellárjává emelt. A lengyelországi seregrész hetmamja az idős (Mikolaj iMielectki, a podóláai vajda lett, aki Zsigmond Ágost alatt alapozta meg a hírnevét. A litvánok élére Mikolaj Radziwill került, a magyarokat Békés Gáspár vezette, aki ugyan betegeskedett, de lépten-nyomon hangoztatta, hogy soha ilyen jól nem érezte magát. A német csapatok élén Ernst Wejher és egy elnémetesedett lengyel, Krzysztof Roz- raiewski állottak. (...)

Az ősi Lengyelország hozta a legnagyobb áldozatot, s tette ki a magyar származású király hadának fő erejét, és katonái derekasan megálltak a helyüket. De az, hogy a hadsereg katonai fölényét kizárólag a lengyeleknek tulajdonítsuk, súlyos hiba, sőt megalománia és nagyképű hivalkodás lenne. Sokszínű nemzeti összetétele jelentős következményekkel járt, mégpedig hamarosan. Az első hadjárat nyomán harsány vádaskodások keltek lábra Lengyelországban és Litvániában. Azzal gyanúsították a királyt, hogy minduntalan honfitársait és a németeket részesíti előnyben. Így aztán már a hadjárat idején éles összetűzésre került sor ezen az alapon Mieleoki és Bakes, illetve Mieleaki és Radziwill stb. között. Miután Polockot bevették és Sokól ellen indultak, az agg, szigorú hetman megállította a hadoszlopot és ráparancsolt a magyarokra, hogy maradjanak hátra. Tiszta vizet akart önteni a pohárba azzal, hogy bebizonyítsa: a lengyelek a magyarok segítsége nélkül is be tudják venni a várakat.

Nem kellene megütköznünk azon, ha Báthori jobban húzott volna a magyarokhoz, mint a többi nációhoz. E kiváló hadvezér azonban minden bizonnyal szándékosan és céltudatosan szította fel emberei becsvágyát. Hadseregének különféle egységei között, ha rohamra került sor, valóságos versengés folyt azért, hogy a kitűzött pontot melyikük veszi előbb birtokba. Amikor Pszkovnál puhatolózó rohamra készültek, a sáncokban sorakozó gyalogság soráit szép számmal gyarapították a lengyel nemesi lovasságból jelentkezett önkéntesek is, akik a szokásnak megfelelően fehér halottas inget viseltek páncéljuk felett.

Közülük bizonyára többen voltak, akik hazai parasztokkal nem találkoztak ezekben a sáncokban. Az 1578-as országgyűlési törvény egy „kiválasztottnak” nevezett sajátos gyalogos seregtestet hozott létre. A régies megjelölés senkit se tévesszen meg — e híressé vált egység katonáját nem kényszerrel választották ki és sorozták be, egyszerűen a királyi birtokokon minden húsz telek után egy jobbágy fegyverbe állhatott. Akit századlajstromba vették, az negyedévenként rendszeresen gyakorlatozott s készen állt arra, hogy parancsnoka hívására bánmiikor bevonuljon. Tényleges hadiszolgálata ideján zsoldot kapott, s egyszer és mindenkorra mentesült a robottól és az adóterhektől. De hogy — amint a király „a gyalogosokkal kapcsolatos leiratában” rögzíti — „amiatt a mi személyünk és a Respublica kárt ne szenvedjen, eme egyért a többi tizenkilenc tartozik az adókat és a szolgáltatásokat leróni.”

A teljes gyalogság már fegyverbe állítása pillanatában modem hadsereg benyomását keltette. Egyáltalán nem viselt védőfegyverzetet, könnyű felszerelése folytán mozgékony volt, s emellett utászszolgálatra is használhatták. Mivel a szablyán és a szekeroén kívül puskával vagy muskétával is ellátták, így tűzerőt is képviselt. Egyenruhát viselt, amelynek szabása és színe felől az egység helyi parancsnoka döntött. A „kiválasztottak” a XVI. században feltúrt karimájú süveget viseltek, a kalapok csak a következő évszázadban jelentek meg. A széles, hosszú, szűrszerű, az egész testet beborító köpenyek szintén állandó tartozékát alkották a katonaöltözetnek.

A komoly feladatok megoldására bevetett és a nehéz tábori szolgálattal megbízott gyalogság egy-kettőre kitűnt. Az idézett királyi leirat oly kifejezést használ, amely ennek okára is rávilágít. A századparancsnokul kijelölt nemesnek oly embert kellett „kiválasztania és hadba állítania , axi erre önként hajlandóságot mutatott, bátrabbnak és rátermettebbnek bizonyult a többinél”. Minden húsz telek után

450