Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Varga Imre: Álmoskönyv (prózaversek)
Odalent. Füstöt, lángot böffentek a fiú arcába, nevet, megpörkölődák a haja, az ábrázata kormos. Elfordul, s mire újra látom, tiszta az arca. — Nekem olyan krémem van, ha kihull a fogam, csak ezzel mosom, és megint újra kinő. De te nem kaplsz belőle, ne félj. Üldözőm, míg a levegőben szálltam, nő volt, most férfi. Duzzadt ajkú elégedett ostobaság. Pár kíváncsi ember zajong köröttünk; egy szűk udvarban. Oldalvást tőlem rozsdás pumpáskút. Felszállók ismét (ez már csak elgondolás). Felszállók, bár tudom, hiába. XXV. Lefelé a Kókom domb meredek gyalogösvényén. Gyors léptekkel, most, isz- kolva, most, rohanva. Loholok lent a Szikince partján. Majd eltűnők üldözőim elől az útkanyarokhan vagy a szegélybokrok között. Egy taxi a szembeni fák közül az útra, de a sövény védelmében jön elrejtőzhetek, nem vesz észre. Elsuhan arrafelé, ahonnan jöttem. Hátam mögött, a távolban személyautó. A másik. Föl, föl a dombra. (Ott a valóságban, ébren, a jobbparton, rét van.) Egy üres juhkarámba. Futok. A bekötőúton oldalt fékez a kék. A másik. Megáll, a kiszállók, férfiak, észrevesznek. Fekszem a földön krémsárga vőlegény- öltönyömben, egygombos zakómban. A dombra futó kukoricás magasan fölöttem égbe vág. Mellettem kukoricacsövek. A férfiak. Körüljárnak. Mintha aludnék, talán így békén hagynák. Megrázzák a vállamat. „Mér’ lopod a termést, hé?” „Én-e? Én nem. Már holnaptól szaladtam.” Megmotoznak. Valami megráng kabátom bélésében. Két ujj közé csípem erősen, egy kiskígyó. Véresen. Lehull a földre. Most a mellemen valami. Csapkod, rángatózik. Májam dobog. Kígyók, kígyók, tömérdek, a bélés meg a kabátszövet között. Kinyitom a tűzhely ajtaját, csikóssparhe&t, benn lobog a láng. A lecsippentett fejű kígyókat újságpapírba csavarva a tűzbe vetem. Mert egy nagy üvegedényben fortyognak a kígyók, s az üveg szája kibukik a tűzhely ajtaján. Bedugom gyorsan a lombik-forma üveget, hatalmasra duzzadt, és zöldborsó meg kígyódarabkák Totyognak együtt benne. A mögöttem álló három férfihoz fordulok. „Vendégeket várok, egy-két embert, de nem magukat.” Elfordulnak dühösen. 444
