Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
kalligrafikus-tipografikus, sorcezúrás elrendezettségtől vialó szabadulás vágya az ókori alexandriai iskolától, a középkor s később Szenczi Molnár és más nemzetbéli kortársai, még később Apollinaire képversein át a konkrét versig, Székely Ákos, Szombathy Bálint munkáiig nyomonkövethető. Nyilvánvaló, hogy ezek az alkotások olyan határterületekig merészkednek, amelyekben — mint például a glogoizmus- ban — maga a. hagyományos értelemben vett „üzenet” is kérdésessé válik, az irodalmi mű egy általános — tehát totálisnak vélt — metafora végletekig redukált modelljévé alakul. S ez mint végeredmény, fölidézi a totalitás esztétikai érvényéről mondottakat — az esztétikumot megsemmisítő általánosítás képét. Annyi mindenesetre biztos, hogy a vizuális költészet „műfajában” is alkotó Géczi János jutott a legközelebb a föntebb jellemzett végponthoz, míg Zalán ilyen jellegű munkáinak túlnyomó része a plakátköltészet, a Török Lászlóval közösen készített A hintaló álma című munkája pedig inkább a dokumentált akcióköltészet irányába mutat. A már említett Székely Ákos jó értelemben vett középutas. Nála figyelhetjük meg a legegyenletesebb, legkövetkezetesebb törekvést a kulturális-egzisztenciális szimbólumok képkölteménnyé lényegítésére, miközben ő az, aki a legerősebben őrzi a szövegkritikai indíttatást is, azaz a „párizsi triász” — Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Papp Tibor — által lerakott alapokra nagymértékben épít. Petöcz András vizuális munkái italán nem olyan markáns elméleti háttérrel születnek, mint azt Székely esetében érezzük, inkább fölszabadult, már-már gyermeki játékosságuk miatt figyelemreméltóak. Ami a fonikus költészetet illeti, mely véleményem szerint az előzőhöz, a vizuális törekvéshez hasonlóan ugyancsak belső, irodalmi impulzusnak, tehát szerves poétikai fejlődésnek köszönheti létét, szintén a nyomtatott betű konvenciójának föloldását célozza. Nem hisz a hagyományos írásművészeti kommunikációban, az írói, költői üzenetnek a hagyományos közvetítési módokon való társadaimiasulásában. Egészen egyszerűen: nem hisz a könyvben, a nyomtatott szövegben, mint irodalmi tárgyban. Amiként a vizuális költészet eljut a puszta betűig, mint végső, még dekódolható (!) költői üzenetig, jelig, aképpen érkezik a szabad lélegzetvételen alapuló, elmondásra született fonikus költészet — a whittmani, olsonl, ginsbergi modellek utódja — a puszta hangzásig, a csupasz emberi hangig. A redukció itt is végletes tehát s ennyiben hajaz az avantgarde-ra — ám annak föltétien sok esetben didaktikus szisztematikusságát ez a redukció nélkülözi. Szkárosi Endre és Szilágyi Ákos fonikus munkái, az olsoni projekciós elvet a hangzásban érvényesítő nyitott struktúrái, azt hiszem törvényszerűen sugallták a szerzőknek — s itt főként Szkárosi Endréről van szó — a még nyitottabb szerkezetek, az akcióköltészet irányába való továbblépés szükségességét. Ez a „műfaj” vitathatatlanul a happening, a performance és a fluxus irányába mutat. Lényege: a szerep teljes gesztusrendszerének megtervezett vagy spontán történésfolyamatba vitelével alkotná meg a művet. S minthogy a művész eképpen a közönség megnyilvánulásait, a pillanatnyi befogadói reakciókat is képes érzékelni, egyben válaszolhat is rájuk. Eképpen a történésben (föltételezőetőén) megteremtődnek az alkotás struktúrájának és a társadalom struktúráinak kapcsolódási pontjai. Így, ezeken a kapcsolódási pontokon igyekszik a művészi üzenetet a társadalomba „projektálni” az alkotó. Petöcz András ugyanezt a projekciót a repetitív vers nyilvánvaló zenei hatásra történő kikísérletezésével igyekszik megvalósítani, ő tehát a fonikus költészet határain belül marad. Tény: az akcióköltészet előzményei nem csak a dadában, de az orosz futuristáknál is fölfedezhetők. S ha a médiumkritikai irányokat mindenáron az avantgar- de-dal akarjuk összefüggésbe hozni, akkor itt és ennyiben valóban fönntartás nélkül megtehetjük. Végül is a médiumkritikai irányok képviselik a nemzedék mentalitásának legradikálisabb formáit. Valójában itt is ugyanarról az újérzékenységről, újszerű tájékozódásról van szó, mint a többi iránynál. Látszólag destruálnak ezek a „dimenzio- nista” költészetek, úgy tűnik, magát az irodalmat, a poézist „szentségtelenítik meg”. Holott csak arról van szó, hogy egy új enkölcsiség, új észjárás nevében a romlott, lezüllött nyelvet s az ezt az állapotot konzerváló formákat, az irodalmi tárgyat — 430
