Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

hető el teljes bizonyossággal: a modern városi vagy — Méliusz József kifejezését használva — metropolis-líra, a neopercepcionális és a médiumkritikai törekvés. Az elsőt a tulajdonképpeni urbánus vagy új urbánus iránynak is nevezhetnénk, de a kifejezéshez annyi irodalom- és társadalomtörténeti háttéranyag tapad, hogy — mint majd’ mindenik elnevezés estében — itt is fönnáll a pejoráció s a szűkítő értelmezés veszélye. Nézetem szerint, annál, amit a magyar irodalomban hagyományosan urbánusnak neveztünk és nevezünk, sóikkal tágabb, szélesebb literatúrai jelenségkörrel állunk szemben. A modern városi költészetet ugyanis számos vonása rokonítja a racionális attitűd némely irányával, de a „népnemzeti”-ekkel is, és azon belül természetesen a városi-populáris „irállyal”. Karaktere is a hasonlóságok és különbözések leírásával adható meg a legkönnyebben.

Ezt a városi költészet a beszélt köznyelv és a hagyományos metaforikus ábrázolásmód ötvözetével (-ben) j eleníti meg a városi ember mai, modern érzésvilágát, felfogását. Az eszközök tehát megegyeznek a népi-populáris irányéval, csakhogy a metropolis-líra nem a népi, a tulajdonképpeni paraszti nyelvezettel, annak szókincsével, ritmikájával s képalkotási módjaival él. Ugyanakkor azonban a „hagyományos” urbánus lírától is elhatárolja az, hogy a modern városi líra forma és versnyelv demokratizmusa jegyében szakít a nyugat európai, görögös-latinos, kötött, metrumos versmodellekkel. A laza, nyitott, az élőbeszéd dikciójához idomuló — esetenként a médiumkritiikai irányokkal kacérkodó — szerkezetekben szabadon rendezi el a különféle verselemeket. A városi populáris költészettől pedig intellektualiz- musa határolja el.

Mind a „népnemzeti”, mind a racionális irányoktól világosan elkülöníti azonban a legfontosabb, a szemléletmód. Az utóbbiaktól való különbözés abban rejlik, hogy míg a racionális attitűd irányai — általában és összességükben — az antipoé- tikus állapotokat fogadják el totalitásnak, addig a metropolis-líra, nem tagadva a helyzet történelmi korszakosságát, mozgásszakaszként, átmeneti állapotként, vagyis a totalitásnak egy lehetséges metszeteként szemléli azt. Ez egyben a neopercepcionális iránnyal is rokonítja. Azaz — képletes értelemben szólva — látja azt, hogy a béke nem más, mint a háború folytatása más eszközökkel. Bár tudja, látja, hogy a világnak milyennek kellene lennie, mégis, csak annyit mond ki, hogy milyen ne legyen. Ám rámutatásaiban — a racionális irányoktól eltérően — egyúttal ott a visszavonás is. Ez adja meg mélyen emberi, érzelmi tartalmait-hitelét. Nem menekül visszafelé, mítoszokba — mint azt a „népnemzeti” irány teszi — és természetesen nem épít magának utópiákat sem. A históriát egy „nagypolgár” hűvös józanságával és egy „világfi” rezignációjával inkább egynemű negatívumként szemléli, mintsem másként, s ha tanulságait keresi, úgy épp a negatívumokban leli föl azokat. Nem vonzza az ebből az abszolút negativitásból építhető-építkező pozitív álláspont lehetősége, ez a vonása a neopercepcionális iránytól különbözteti meg. A létet, a világot, amelyet megél, dologinak fogja föl, de ezeket nem szenvtelenül, nem a racionális irányok tárgyiasságával, hanem a politikai empírián alapuló ítéletekből, a történelmi negativizmusból és a megrendült ember és emberiségképből táplálkozó mély szkepszissel írja le. (A racionális irányoknál, mint láttuk, ugyanez a szemlélet, ugyanez a szkepszis az iróniához, az abszurdhoz és a groteszkhez vezet.) Lázadása inkább harag és kétségbeesés és ennek megfelelően humanizmusa is haragos, ám defenzív. Belső lényege ugyan a szembenállás, az „emberi rossz”-szal való szembeszegülés, de azt a megmásíthatatlan vesztéstudat, a vereség megelőlegezett élménye fonja át. Ez határozza meg helyzettudatát, önérzékelését: a passzív, de a bukás tudatában lévő ellenállás. S innen a gyakori, az egész irányra jellemző elégikus hangvétel, a hanyatlásnak ez a lírai végkonzekvenciája. Végső egyszerűsítéssel azt mondhatom, hogy ez az irány a dekadenciához túl fegyelmezett, az alternatíva fölállításához viszont túl dekadens. Ez végül is megejtő szépségű művek sorát eredményezi.

A modem városi költészeten belül elég világosan elkülönül egy, a verselést a médiumkritikai és neopercepcionális irányokhoz közelítő, és egy a hagyományokra jobban figyelő vonulat. Az előző kiforrott, érett — s egyben a modern városi líra legsajátosabb, legegyénibb költészetét megteremtő — képviselője Parti Nagy Lajos.

427