Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
De a jelenidejű irodalmi-poétikai folyamatokat fölvázolni — eléggé botor az efféle szándék s nemkülönben az maga a cselekedet: nem lapát, de vödörszám zúdíthatják fejemre a parazsat némely érintettek, hisz nem csupán a szerzők, de a „hivatalos szempont” érzékenysége is legendás. Emellett — aktualitásuk miatt — a gyors és nyomtalan elporladás veszélye is fenyegeti az ilyen munkákat. Ügy gondolom azonban, hogy a feladat mégis elodázhatatlan, mert nem a kicsinyes klikkérdekek kihívása rejlik benne, ellenben a kor szülte irodalmi-társadalmi viszonyoké — amelyek között élünk. Bárha csak vázlatszerű dolgozatban, de olyan feltételezésből indulni ki, amelyről eleve tudom, hogy megszabott terjedelemben és eszközökkel, minden részletre kiterjedő pontossággal aligha igazolható, kockázatos, úgylehet nem is illő. De, ha termékenynek bizonyul, talán megengedhető és meg is bocsájtható. Nézetem szerint ugyanis a hetvenes évek közepétől napjainkig tartó évtized — s különösen annak második fele — olyan líratörténeti időszakot ölel föl, amit a tagadás poétikai térnyerésének is nevezhetünk. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek íróinak, költőinek hitvallása az apák, a szülők nemzedéke által reájuk hagyományozott valóságszemlélet és világkép érvényességét kérdőjelezi meg. Erről a mentalitásról, a húszas-harmincas éveiket taposó szerzők hitvallásáról s az abban mutatkozó, az utóbbi években egyre markánsabbá váló különbözőségekről írja az említett ÉS cikkben fölvázolt irodalomképet, költészetfelfogást szelíd és okos eleganciával vitató cikkében Hekerle László: „Olyan érvelésbe gabalyodnék, mely az irodalom újabb változásait hamisan általánosítaná egyívású, összetartó csoporttá, írólégióvá ...” Anélkül, hogy a sok irányt és irályt fölmutató irodalomkép helyességét megkérdőjelezném, amellett kardoskodom, hogy a valóban külön utakon haladó, más és más művészetszemlólet alapján szerveződő — önkifejezési lehetőségek (folyóiratok, műhelyek, stb.) hiányában azonban jobbadán sajnos csak virtuális — csoportok mégiscsak egyívásúak. Zalán Tibor emlékezetes Életünk-béli esszéje nyomán „arctalan”-nak is nevezett nemzedék költőinek meghatározó, közös létélménye ugyanis a kiábrándulás volt. Eszmélkedésük egy újabb, Magyarországon a hetvenes évek elejétől szembeötlő történelmi differenciálódás kezdetére esett. Először: a hatvanas évek — a konszolidáció, a gazdasági reform, a föllendülés évtizedének — elmúltával ismét a társadalmi gondok kerültek előtérbe. „A fejlődés által megoldotf’-miak vagy „túlhaladott”-nak vélt, de valójában lappangó, évtizedeken át a szőnyeg alá söpört problémák bukkantak isimét elő s termelték újra a közösségi neuralgiákat hazánkban. Másodszor és ezzel párhuzamosan: földrészünk országaiban az ötvenes évek óta lappangó, de többnyire etatista eszközökkel visszaszorított társadalmi-politikai válság(ok), a hatvanas évtized közepére Európa-szerte fölgyorsuló mozgásokat, változásokat, forrongásokat eredményeztek. Ám amiről az események sodrában még úgy véleked (het)'tünk, hogy — kontinensünk keleti régiójában a „frizsiderszocializmus” képében, nyugati felén a baloldali mozgalmaik felívelésében és viszonylag gyors kifulladásában (s főként e kettő együttes jelentkezésében) — a „permanens forradalom” lefékeződése mutatkozik meg, arról a viharos évtized elmúltával kiderült, hogy nem a forradalom válságát, hanem válság forradalmát láttuk. Harmadszor és mindeközben: a vezető hatalmak, míg egyfelől nyíltan vallották, hogy pusztán csak technológiai fejlettség, ad summán: erő kérdése minden, azon- közben hatalmi praktikáikat magasztos eszmei célokkal magyarázták, mintegy előre mentegetve magukat a „történelem ítélőszéke” előtt. A kor rossz lelkiismeretének tükre volt ez, amelyben világosan látszott, hogy a nagypolitika eseményei sem az „új erkölcsi világrend” kialakulásának ,irányába mutatnak. Az eszmélkedés tehát megrázó, egyszersmind mozgósító erejű volt. A mai húszon- és harmincévesek mentalitását a mindjobban fölerősödő társadalmi, nemzeti és regionális különbözőségek érzékelése és a valóságnak ellentmondó, ám megföl- lebbezhetetlen létigazságofcként deklarált állításokkal szembeni bizalmatlanság jellemezte. Tapasztalás és tézis, valóság és interpretációja ellentmondásait pedig csakis 414
