Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

Hagymákat szeretett volna a puha földbe nyomni, kecskét fejni este, kecskét fejni reggel, régi nótákat fütyürószni kapálás közben s elalvás előtt megcsókolni Evelin szőke haját. Ehelyett az utcasarkokon porkolábok és hóhérlegények várják, ehelyett a szerkesztőségbe megy, Vadas úrinak orrhangja van s a gépírólány szeplő- milliomos.

Egyszerre millió szeplőt látott. Belépett a szerkesztőségbe. Alattuk mélyen valami félszeg mosolygás volt elrejtve. Vadas úr orrhangja körülnyargalt az idegein.

írni kell, cikket írni. Előfcaparta jegyzeteit.

Éjfélkor a telefonhoz hívták. Alighogy füléhez ragasztotta a kagylót, halottsápadt lett.

— Lehetetlen, — motyogta, — megérkezett?

— Megérkezett! — hallotta a miniszterelnök határozott hangját.

Mint megfagyott madár támaszkodott farkára a repülőgép. Oldalából egyenként szotyogtak elő az utasok. Elsőnek középmagas, kínosan borotvált, föltűnően kékszemű férfi. Bizonytalan hetykeséggel kémlelt körül, mélyet szívott a puha levegőből, s taxiba ült.

Az Argentínában egy németül beszélő pincért adtak mellé. Ez kísérte szobájába. Tágas, világos szoba volt. Tetszett. Rögtön kinyitotta az ablakot. Az óriási Rendőrtér ott zsivajgott előtte. Középen büszkén feszített az Andris-szobor. Közel hozzá zöld épület „urak” és „hölgyek” fölírással.

— Mi az ott, az a különös épület? — érdeklődött a pincértől. Ez vigyorogva magyarázta.

— Áh, érdekes!... És mondja, magük mindent ilyen nagy épületben szeretnek végezni ?

A pincér hebegett valamit, majd kiment elkészíteni a fürdőt. Dutout vetkőzni kezdett. Világosszürke, hanyagul vasalatlan nadrágját a sezlonna dobta.

Pára és meleg fogadta a fürdőszobában. Halk csendüléssel csöpögött a víz a csapból. Fél óra múlva jött ki, tett-vett. Véletlenül a sezlonna pillantott: nadrágja nem volt ott.

Érthetetlen! Megforgatta szertehányt ruháit, kiborította a koffereit, bekukkantott a szekrénybe, végül kegyetlen dühbe gurult. Csengetett, s az ajtót döngette.

— Nem! — mordult az igazgatóra, — semmiféle tévedésről nem lehet szó. Szürke ruhában utaztam, a kabát és a mellény itt van, a nadrág nincs, a nadrágot ellopták ; vagy előkerítik, vagy pedig ...

Az igazgató rémülten ígérgetett.

Egyedül maradt s fütyürészni kezdett. Dühe elpárolgott. Előkeresett egy másik rend ruhát s lement az étterembe.

Gyanakodva szagolgatta s ízlelgette a levest, amikor zajosan kitárult az ajtó. Előrefeszített torzonborz fej mögött föltűnt egy ember lompos sárga bricseszben. Kiálló szemei ide-oda nyúlkáltak a teremben, tapogatták a vendégeket....

— Vous, Monsieur! — kiáltott föl harsányan a bricseszes és bütykös jobbját Dutout felé nyújtotta. Az örömtől négyszögbe húzódott szája, fogai elősárgállottak.

— Vous, Monsieur, — ismételte, — ez még nekem is öröm.

— Nagyobb öröme nem lehet, mint az enyém — udvariaskodott a másik.

— Tanulja meg, hogy mindig az én örömöm a nagyobb. Az én örömöm paraszt öröm, örök öröm, ősi öröm, úgy örülök, ahogy csak a fűmön paraszt tud. Hogy van?

— Kissé még fáradt vagyak.

— Igen, igen, az utazástól — mondta Hildebrand szórakozottan; a vendégeket vette szemügyre. — Na... mondja csak el, kivel utazott, ismerkedett-e utazás közben, kikkel beszélt amióta itt van?

A francia csodálkozva húzta föl szemöldökét.

— Utazás közben olvastam, s amióta itt vagyok, a hordáron, a sofőrön, a pincéren, a szállodaigazgatón kívül senkivel sem beszéltem.

— Miről beszélt velük?

— Hát... hát... — Dutout a vállát is fölhúzta, annyira csodálkozott, — a hordárral tulajdonképpen nem beszéltem semmiről, a pincérrel a fűmön illemhelyek388