Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tatár Sándor: "Ingyencsoda" önvesztő figyelmem véve (Lator László: Fellobban, elhomályosul)

nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.” (P. J.) Mégis alapvetően rokon a költőnek a tájhoz, az őt befogadó konkrét térhez-időhöz való viszonya a Dél s az Impromptu költő jéével. A felfokozottságra utaló, nem akármilyen képi energiát magukkal hozó — bár egyes olvasatokban akár túlhajtottalak is minősíthető — jelzők is nagyrészt azonosak („iszonyú”, „elviselhetetlen tündöklő”, „végérvényes” stb.). A költőnek itt is elég erősnek, önmagára higgadtságot parancsolónak kell lennie a létezés „egyszerű” tényének elviseléséhez; egy olyan gazdagság ellen védve magát, amelynek — ha egyáltalán, akkor — épp az eseménytelenségétől szenvedne a közönséges halandó.

Mindez nincs elporoiózva, „szétspriccelve” Lator László könyvében. Alig van olyan verse, szakasza — ezért mondtuk, hogy ez a költészet szemmelláthatóan nem alakult —, amellyel jellemzésünknek ezt vagy azt a sejtését külön illusztrálni lehetne (vagy fordítva: amely ne lehetne alapja az egész fenti leírásnak). Két nehézséggel is szembe kell tehát néznünk, amikor a kötetnek, illetve egyes verseinek a közelebbi jellemzésével megpróbálkozunk, a) A kötet versei mind a mondott összbenyomás gyűjtőedénye felé gravitálnak, és alig különülnek el egymástól, b) Mivel formai tekintetben vajmi kevés újdonsággal szolgálnak, figyelmünket igyekeznénk a „tartalomra” fókuszálni, csakhogy ezekben a versekben tartalomnak számít valamennyi egyenrangú szimultán történés (nem hámozhatok a peer gynt-i hagyma módjára), nem is szólva arról a nem lanyhuló érzésünkről, hogy itt minden „csak sejthető jelentéssel világol”.

Különleges („jól jellemezhető”) viszony talán csak a kötetnyitó és -záró verset fűzi egymáshoz. Egy élőlény természetes születése (húsból kiszakadó hús) kapja a fő nyomatékot az elsőben (Születés), s egy emberi alkotás megszületésének, egy testetlen idea háromdimenziós megörökülésének „demisztifikált misztériuma” áll az utolsó (A szobrász) középpontjában. Mindamellett, ciklusonként (háromból áll össze a kötet) egy-két műhöz szeretnénk mégis közelebb hajolni.

Nincs konkrét történési helye Az áthevült bádogtető alatt című versnek, — hiába sugall a címe pontos (?) helymeghatározást. Az, hogy az élő természet, erők készülődése, születés és halál történik a vers fegyelmezetten zenélő soraiban, a történés külső, formális keretéül még meghagyhatná a nyári padlást. De túl sok minden tétetik mozgásba, villan fel ahhoz (hadd utaljak vissza a Bosch-párhuzamra), hogy a költő érzékelésének célterületéül csak azt a pár köbméter madárszagú forró teret képzelhessük el. Nem lehet meg nem borzongani ennek a vérrel kezdődő és vérrel végződő (ragadozómadár-csőr), reflektálatlan létnek a látásakor-érzékelése- kor, éspedig azért nem, mert óhatatlanul az emberi öntudat hajnala előtti időkre emlékeztet — míg számunkra lenyűgöző csoda már a természetes: az, hogy valakinek magátólértetődő rendeltetése, sorsa van.

Jellegzetes példája az — egyértelműsítés nagyravágyásának konokul ellenálló — sejtetésnek, a szinte művi, gerjesztett bizonytalanságnak az Azon a szikrázó lapályon című vers is. Lator egyébként sem szereti a karonfogva sétáló alanyt és állítmányt, itt azonban egyszerre csak föltűnik egy ragozott igealak, amelynek alanya nemcsak a szorosan vett szövegkörnyezetből, de a vers utolsó két szakaszának megfoghatóbb értelmezéséhez is hiányzik. Felrémlik ugyan a tékozló fiú nem kevés irodalmi feldolgozás tárgyává lett alakja (ezúttal örökség nélkül, s nem önként kerekedve föl), igazában azonban még a fenyegetésnél magánál is bizonytalanabb, hogy ki az, aki az otthont, a fészekmeleget a pusztával kell, hogy felcserélje. Lator többet tár fel, mint ami (feltételezhetően!) „van”, már csak ezért sem törekszik a történetíró egyértelmű, rögzítő-leszögező módszereivel élni.

A középső ciklus egyik pillére, az Ahogy leghívebb mesterünk tanítja című darab „még” nem váteszes, de nem is panteista-személytelen vallomásosságával, úgyszólván az egész kötetet ellenpontozza. Nem volt eddig kérdés (s a kötet további részében sem nagyon lesz), hogy — a természetben, a létben való részt-vehetés adományán kívül — mi az, ami közös bennünk. Vagy mi az, ami — legalábbis ha felismerjük — közös, általános értékként összekapcsolhat bennünket? Lator itt is

373