Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Horkay-Hörcher Ferenc: A kimondhatatlan naturalistája (Nemes Nagy Ágnes költészetéről)
létezik, annak jelentése kell, hogy legyen. Vagyis ami van, az valamilyen. Milyenségének leírásával tehát léte gyökeréig kutathatunk, anélkül, hogy kutatásunkkal bajt tennénk benne, kibeszélnénk megoszthatatlan titkát. Ekként az eredetileg szemléleti-szakmai kérdés (a költői kép funkcionalitása) filozófiai állásfoglalássá vált. Nem tárgyában áll a bölcseleti költészet, hanem a vers anyagának kezelésében. Az adekvát, tehát kifejező költői megszólalás lehetőségének megtalálása nemcsak az első ciklus legjelentősebb eredménye, hanem a következő ciklusok gondolatiságának megalapozása is. A Szárazvillám című ciklusban tehát az előző kötet Napíó-jában meglelt személyesség szólal meg, Jegyzetek a félelemről címen. E félelem kettős indíttatású. „Én szeretem az anyagot”, „Elsorolom, hányféle iszonyt / vár rám és rád, már arcunkba merednek.” Ezek a test félelmei. Megszólal azonban egy talán még ennél is szorítóbb szorongás is: „Én Istenem, te szép hives patak, / Hová futottál, szük- deltél tőlem.” Ez a lélek rettegése. A testi élet bajainak, félelmeinek kifejezésére a világköltészet tapasztalatai szerint legmegfelelőbb verstéma a szerelem. Két maradandó szerelmes vers található e ciklusrészben. A Félelemnek legnagyobb formai, és ebből sejthetjük — filozófiai térhódítása a több szálon vezetett, képileg szimultán versalak. „Réteges emlék”, írja a mindig önelemző lírai én, rámutatva e verstípus legfőbb jellegzetességére, a mozaikszerű szerkesztésmódra. A kritika szerint e versfajta annyira beválik, hogy akár dialogikus párbeszéd-formában, akár egymásra vetülő tér-idő síkok alakjában a kötet további részének meghatározó struktúrája lesz. Ide számíthatók a jellegzetes Nemes Nagy Ágnes-d hosszú versek, melyek hol szemszögváltással, hol dimenzióvariálással fejtik ki epikus magot is tartalmazó filozofémáikat. (Trisztán és Izolda, Paradicsomkert, Villamos). E szerkezet a priori filozófiai hozama nemcsak az emlékrétegek beszélgetése, oda-vissza utalása, de a hagyományos tér-idő dimenzió felbontása, összeolvasztása is: a lírai emlékező a legkülönfélébb itt-ek és most-ok pillanatképeiből állítja össze egységes mondandóját, szövi homogén versszövetét. A másik emlékezetes szerelmesvers címe.— Diófa. Az életmű fúgájának egyik legfontosabb motívuma szólal itt meg, a visszatérő nagy motívumok egyike — a fa. Halán nem tévedés — bár a filológiai híd nem bizonyított —, ha Hamvas Béla: Fák nmű esszéjének hatását véljük felfedezni benne. De nem is a származtatás a lé- íyeges. Inkább arra kell fölfigyelnünk, hogy a fa mellett néhány más motívum (lo- rak, angyalok, madarak) is vissza-visszatér az életműbe. Pomogáts és Balassa is ámutatott már arra a tényre, hogy egy bizonyos ívesség, híd-alakzat jellemzi Ne- nes Nagy írásait. Maguk a versek is nyíltan utalnak erre: „A rettegés s az ismeret :özt / mint hídbolt görnyedek.” Ez a hídfunkció, világrészek kapcsolása vezérli az Ikotót: összekötni és elválasztani akar. Mesterségéről ezt írja: „mégis a fényt el- álasztja az éjszakától”. Végül hivatkozhatunk A költői kép című esszéjére. Ebben ifejti, hogy szerinte a tudat létrejöttének ismeretlen területét két oldalról, két hidat kiépítve az élettan és a lélektan közelíti. E két hídkar azonban egyelőre nem r össze, a művészet feszül közéjük elválasztóként és összekötőként. Nos e hídnak lábazatai, pillérei a visszatérő motívumok, a fák, angyalok, lo- ak, madarak. Funkciójuk az, hogy a mélységek fölött lebegő hídépítő megtarthassa i j ékozódóképességét. Mert el-eltéved az ember — vallja a lírai én. Olykor elveszti szeme elől legfőbb maszát, amaz Égi Segítőt. E ciklusrész második felében istenkereső verseket oldhatunk. Istent perlő verseket inkább, melyek teljes mértékben visszhangtalan anszcendencia-ikeresést tükröznek. Süket monológokat, melyek egyetlen kiutat igynak a szubjektum számára — a közönyt: „De már hallom olykor, / hogy sus- rog. mint függönyön / üres ablakban éji szél, / a közöny.” Hogy mégsem teljesen visszhangtalan ez az égbékiáltozás, csak a kötet egészét nerők előtt mutatkozik meg. Az Ekhnáton-versek csoportja e fény felé fordított cú monológ beszédhelyzetét hasznosítja. Azzal az eltéréssel, hogy itt mór az én m keresi istenét, hanem teremti. 367
