Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
garde-ok. A manierizmus iróniája és öniróniája a reneszánsz utóvédharca. Űj avant- garde a rinascimentóval szemben. Hisz az avantgarde a reneszánsz volt, a középkori egyházi — szakrális — eufemizáló művészet pro-jának kontrá-ya. Ö a Kakofemi- kus Szellem hadimozdulata. A manierizmus voluntaristább, ha úgy tetszik elitebb a reneszánsznál: nem a természetet, a szubjektivitást utánozza. Amibe az egyén eszközei — a formák — is beletartoznak. Rárévednek a kifejezésre. A szándék: meghaladni az elődöket. A romantikával szemben avantgarde lesz a naturalizmus is, és utóbbihoz képest a szimbolizmus, a szecesszió etc. Az avantgarde viszonyító fogalom: valamihez képest új, más, változtató, netán lázadó, esetleg forradalmi. Előrébb lenni, egy hát- rábbi helyhez viszonyítva. A romantika reményével szemben a naturalizmus a ki- látástalanság kritikája. Állapotrajz — perspektíva nélkül (XIX. sz.). Miféle szellemi vetésforgót szemlélhetünk a történelemben? Szinonima-sorokat, fogalomváltozatokat. Néha az utóbbiak: álruhában egy-egy, nem iis olyan régi fogalom ... Máskor egy ősi művészet (a primitív) behozatala a korszerűbe: ez lesz az avantgarde. Az ősi lesz a legújabb tehát. A tipográfiai költészet a költészet mindenkori betűfetisizmusának manierizmusa. (Írtam már róla hajdanán: a régi könyvek fedelének tipográfiai megoldásai, a régi képversek etc.). Hiszen a vers mindig is szerette a betűket: a versfőkben is elrejtett valamit, a sorokat úgy szedte, az egyik kívül kezdődött, a másik bentebb, etc. Ez maga is látvány volt. Ha az antik Fátumról (Végzet, Sors) olvasok, tűnődnöm kell: a reformáció pre- destinációja mennyiben különbözik ettől? Sőt — isten nélkül — a determinizmus dogmatikus formája (vasdeterminizmus) tudós jelentkezése? Csak valamit kisepert volna (istent), mint ahogy a lutheri tan csak a főoltárt távolította el a templomokból? Igen, mind sors-szinonimák ezek. A fátum, predestináció eufemizál, mert mindent istennek tulajdonít. A determinizmus kakofamizál: isten trónfosztása? Így vagyunk a „divatjamúlt” esztétikai fogalmakkal is. Mert igaz, hogy például Duchamp önkényesen nevez ki tárgyakat alkotásnak, fittyet hányva minden szokványos esztétikumnak, vagy egyáltalán az esztétikumnak, ennek ellenére még mindig az art fogalmán belül vagyunk, nemcsak azért, mert egy tárgy a közfigyelem piedesztáljára kerül, ahogyan egy utcai járókelőből valamiként a híradófilm vagy dokumentum „sztárja”, de legalábbis érdekes szereplője lehet. Vagyis azt az egyszerre igenis költői (esztétikus) és demokratikus (!) gondolatot sugallja, hogy minden lehet műalkotás tárgya. De vajon nem ezt tette-e Csokonai és Petőfi, amikor a „kurvannya”- féle szavak bekerülnek a költészetükbe? A régi hindu szobrok phalloszai (falloszai) természetesek, ott éppúgy konvenció ez, mint egy reneszánszbeli mellbimbó. A „felöltöztetett” rokokóban már egy kivillanó harisnya és térd is „pikáns”, ha nem antik a téma. Melyik ^modernebb” hát: a hindu phallosz vagy a Fragonard festette kivillanó „rokokó” térdkalács? A kérdésre nem lehet válaszolni, mert a merészséget a korhoz vagy a közelmúlthoz mérjük, nem pedig a régebbi, vagy „örök” időkhöz. Egy mai — akár politikai — hitvita, még a legélesebb is, színtelen, szagtalan, fűszerfélén és száraz egy reformációbelihez képest, amikor Münzer Tamás egyik szerényebb szava Lutherre: renyhe hústorony, hogy a mieinket ne is emlegessük. Mintha ezzel is le akarnák rázni anyanyelvűkben az eufemizáló latin nyűgöző hatalmát. A káromkodásban is tombol-tobzódik anyanyelvűnk. Szóáradat, hosszú, kényszerű hallgatás után. Ilyen értelemben még Nagy László híres sora is más fénybe kerül: „Káromkodásból katedrálist”. Ez a szabad száj csak a vértelen szakrális eufemizmushoz képest modern: a disputákkal szemben már a cinikus felvilágosodásbeli gáláns irodalom, noha korántsem oly triviális, mégis modernnek számít. Pedig finomkodóbb. ' Van egy kifejezésünk: hogy kerül a csizma az asztalra? (Illyésnek verse is). Nos, a Duchamp-félék művészete porcelánok és ezüstkaniaiak helyett mindig valamiféle csizmát rak az asztalra, amivel sugallatossá válik. (A sugallatosság már ab ovo stíluspszichológiai, ergo esztétikai fogalom is.) Igen, a reformációban a személyesség, sőt a személyeskedés volt a modern, mert az egyházi szentek a Nagy Hierarchiában igyekeztek személytelenek lenni (kivéve 350
