Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Pomogáts Béla: Hagyomány és újítás (Benámin László poétikájához)

annak idején Veres Péter figyelmeztetett. „Hogy miért írnak ma — olvas^ suk —, amikor sem karriert, sem üres babért nem remélhetnek? Azért, mert muszáj nekik. Azért, mert ki kell mondandók, ami bennük vian. S ha ez, ami bennük van, nem magánügy, nem egyéni siránkozás, hanem egy dolgos nagy osztály hangja, akkor csak mondják ki. Ne hallgassanak, mert aki elhallgat, arról kiderül, hogy nem igazi költő és nem igazi közösségi ember.” Jól tudta ezt Benjámin is, érezte, hogy egy emberi közösség megbízásából, az ő számára munkálkodik, költői stílusának alakulását ezért természetesen befolyásolta, sőt meghatározta a közösségi szerep és igény. Mindig másutt jobb című rímes prózaversében a felszabadulás után mintegy a közösségi költő ars poétikáját fogalmazta meg, midőn a közérthető nyelv követelményét állította saját költészete elé: „Csak egy nyelvet szeretnék én beszélni, de olyat, amit mindenki megért: a szabad emberi közösség nyelvét, mely az enyémnél vígabb s nehezebb, mely elveti magányos évek terhét, s törvény nélküli Törvényhez vezet. Én elvesztettem, hadd leljem meg ismét a tant, mely épít és átalakít, s lerázva a múltat, mint rossz rögeszmét, hadd jussiak a szabad Torkolatig, hogy ott, ahonnan immár messze hallók, mondhassam el haragos vagy szelíd hangon — ahogyan a témához illik — a közösség roppant közhelyeit.” Ez az igény, belülről fakadóan, az alkotó személyiség természetét fejezve ki, hozta létre a közvetlen, érvelő költőd stílust, az epikus-retorikus versalakot.

Az élőbeszéd és a klasszikus hagyomány erejével felhangzó költői nyelv Benjámin László szinte egész költői pályáján érvényben maradt. Olyan költői nyelvhasználat keletkezett és működött, amely nemcsak az ő költészetét hatotta át, hanem mintegy a kibontakozó szocialista líra „köznyelve” lett. Abban az értelemben, ahogyan Szabolcsi Bence határozta meg a „zenei köznyelv” fogalmát A zenei köznyelv problémái című tanulmányában. „Szorosabban fogalmazva — olvashatjuk — zenei köznyelvnek nevezném azt a közhasználatú — tehát többé-kevésbé széles körben érthető — zenestílust, azt a fluidumot, mely a nagy művet és a «■középső«, átlagos, a «névtelen« műveket kortársakként, közös «jelrendszerben« egyesíti.” Ilyen közös jelrendszerben találkozott a felszabadulás után a magyar szocialista irodalom számos képviselőjének, Benjámin Lászlónak, Hollós Korvin Lajosnak, Kis Ferencnek, Földeák Jánosnak, Sipos Gyulának, Kónya Lajosnak, Tamási Lajosnak és másoknak a költészete. Ennek a „köznyelvnek” a kialakulásadcialakítása nagyrészt Benjámin László érdeme.

Igen tanulságos megvizsgálni, hogy ez a „köznyelv” mikor törik meg, és milyen stílusformákkal egészül ki vagy cserél helyet; a költői „köznyelv” megtörésének ugyanis nyilván irodalomtörténeti magyarázata, illetve tanulsága van. A stílustörés vagy a stílusváltás arra világít rá, hogy a költő és a körülötte élő társadalom viszonya megváltozott, a költő szereptudata áthangolódott, esetleg teljesen átalakult. Benjámin László költészetét is tanulságosan jellemzik azok a versek, illetve azok a költői korszakok, amelyek érezhető átalakulással jártak a stílus, a nyelvhasználat területén. Általában két irányban változott meg költészetének „köznyelvi” stílusa: az avantgarde és az ardhaizálás, pontosabban a magyar avantgarde újító törekvései és a régi magyar költészet hagyományai egészítettek ki és alakították át korábbi költői nyelvezetét. Mindkét átalakulásnak, stílusváltásnak fontos tanulsága lehet, mivel mindkettő az alkotó személyiség megváltozására: belső válságára és küzdelmes újjáépülésé- re, új elvek kialakítására és új értékek kiválasztására világít rá, mintegy a költői nyelv és forma körülményei között.

328