Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Tandori Dezső: A Kálnoky-izzás (tanulmány)

maga; visszaalakulás (tanúi vagyunk tehát valószínűleg, és ez a poéziskezelés egyik nagy részletbravúrja. Kálnoky rezzenetlen arccal hajtja végre.

„Nem gondol bosszúra”, folytatódik a szakasz, „bár százszor megtagadtam, / s bűneim serege oly végeláthatatlan, / mint gót templom falán ...” És itt az ismert sor vége. Figyeljünk fel rá: Kálnoky hullámokként görgetett szavai a sorvégeken, ezek is a lassítást szolgálják, és a lassítás, most már erről is ejtsünk szót, a szépséget; a szépség pedig komor, de nem életkedvfosztó; amivel megint a drámai zártság „klasszikus francia” motívumalapjaihoz érkeztünk vissza. Külön tanulmány tárgya lehet az itt eldönthetetlen kérdés, s egyáltalán nem is kérdésünk itt a tárgyban, vajon a műfordítás ihlete belejátszott-e Kálnoky eme verselemalakulásába, vagy éppen fordítva — s az 1942- es nagy elégiát nézve, érzésünk, hogy így áll a dolog —, a Lázas csillagon költőjének nagyságát mindig, eleve, „elrendelten” jellemezte ez a mederbe fogott matériagörgetés, ami, a parton épp, találkozáshatárokon a leginkább, végteleneket tudott megcélozni, medreken túl. Ezzel régebben, másutt már Kál- nokyval kapcsolatosan jelzett gondolatához tér vissza e sorok írója. Ez az a mozzanat, amely — egyebek között — alapvetően különbözteti Kálnokyt Jé- kely Zoltántól, s merőben egyenállagúvá és -értékűvé teszi Nemes Nagy Ágnes ily tárgyú műveinek részeivel s együttesével az ő ily vonatkozású műrendszerét; legföljiebb — furcsa, de létező szempont — Kálnoky nehezebben idézhető, „zsebkiadásra” kevésbé alkalmas. Búvárlásra azonban ugyanúgy; lelkünkbe-beépülésre nem másként.

A vers maga még nem forrósul fel újra; a görgetődós versszakokat is jelenthet, íme. A gondolat-isten kettőss ég-k i zá r á s, tudat-ködkép ily szakasszal ábrázoltatik: „A világok felett ül, de nem földi trónon, e király; tér s idő trónjának két íve...” Bizonyos régiességet is vállal! Ez mind megint csak eszköz; minden költői mű jelentőségének épp elválaszthatatlan velejárói vannak, melyeket nem szabad „gyengékként” értékelnünk; minden matériafor- mázódás szükségképpen tartalmazza az anyagszüneteket is; s ezek, kiélezett jelentőséggel afféle „csendes lépésekként”, máskülönben jeltelenebb hordozókként hatnak, jutnak szerephez a szerkezetben; nemcsak a „burjánzó kőfejek” sajátlagossága teszi az építményt, hanem a fal is, a puszta kő, a túldolgozott kő, a hozott kő, a más kövekre elenyészően vagy maradandóan emlékeztető kő, és a többi. A vers: „áramló deleje körbeforgatja folyton / a nagy Galaktikát...” A véletlen hozta mondatszerkezetünket? A zárt vers — legyen bár „félhosszú” vagy közepesen tömörített távú; semmiképp sem a „hosszú versre” vonatkozik ez —, ha terjedelmes bontakozású is, ezt a „galaktika-szerűséget” jelenti, s épp mert világokért sem akarnánk visszaélni e ködös kifejezéssel, állíthatjuk, hogy szükségünk van az ilyen vers-jelentésre: a bennünk körvonalazottan bolygó „világok” feleletét adja a költemény, tulajdonképpen kérdezés az olvasás, értelme-lényege ez a várt elfogadás, azonosulás, mely — Isten! Gondolat! itt Kálnokynál — „eltipor” talán, hidegen hagy, „érthetetlen” marad, de királyunk akkor is; és nem küld pokolra.

A „... s az űr mélyeibe hajtja”, mindazonáltal, magát az anyagot, a képződményt, mely most már önmaga elvétől sem különböztethető meg, „mind távolabb, csillagiködei nyáját, ' melyek parancsait halvány szemmel vigyázzák, / s ha egyet int, megáll a Mindenség szíve”. A hűvösebb távolokból, fog- hatatlanabbakból kezdünk itt visszatérni az általunk ismert, magunkra is emlékeztető hétköznapihoz, megdobogó-tömörhöz, maroknyihoz. A következő versszak fel is csap, legalábbis meglobog, forrósodik: s nem a szavak okán. A

320