Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Simonffy András: Dukai Takách Judit: Az én képem (esszé)
„Óh!”-t ki is hagytam a szövegből, s a keserves boncasztalon kiterítve prózává a textust, bizony csak egy vergődő kis lélek néhol már-már közhelyekbe menekülő tépődései fejthetőek fel. Am ugyanebben a versben, mintha menet közben rendezte volna gondolatait, visszatér e motívumhoz, s önmarcangolás helyett immár költemény keletkezik, megemelődnek, már-már lebegnek az előbb még göcsörtös sorok: „Az irigy földházra kiöntöm könnyemet, Mely elfödi kedves szülőmmel kedvemet. Természetemet im’ már megismerhetted, Hogy magyar szivem van, ebből sejdíthetted. A szemeim kékek. Talán nem vigyázta A természet útját s bennem elhibázta. Gondolod fekete szem fekete hajhoz, Vagy legalább barna illett volna ahhoz. De ne véld barátom! Jól van elrendelve: Tulajdonságomhoz van ez mérsékelve. A kék szín jele az állhatatosságnak, Mely nincs alávetve változandóságnak . . .” A sorok néhol hevenyészettek, szinte fáradtak, talán kísérletek, közelítések csupán, felfejtendők és újrahurkolandók („az asszonyi foglalatosságok között fonás és varrás az ő legkedvesebb munkája. Verseinek nagyobb részét is rokkája pergetése mellett írja” — vallja magáról önéletrajzában), másutt, hirtelen, a lélegzetvétel természetességével fakadó magyaros négyesek — nekibuzdulás és lanikadás. A háttérben még mindig a lelkes patvarista, Horváth József Elek, a ház tartásáért felelős nagylányt távolról ostromolja, amolyan tudós-pártfogó módján: kora modern irodalmát küldözgeti neki Dukába, cserébe mustrát kap az új versekből, s azokat híreli Kemenesalja úrilakaiban, méghozzá oly ügyesen, hogy más verselgető leányok és asszonyok bájzönge- ményeihez mérve mutatja fel Judit költeményeinek nemes voltát, miközben magát is emelve törleszkedik Berzsenyihez: „Barátom, ha Dudit magyar Sapphóvá tehetjük, büszkén lépek síromba.” Volt-e, lehetett-e az apának beleszólása immár 19 éves leánya sorsába, nem tudjuk. Hiszen a már emelkedett csillagú Berzsenyi is kellően mogorva távolságtartással taksálja hozományát hetvenezerre, s ha az apa még nem is, a szerteágazó, s örökségekkel, javakkal hol ügyesen, hol ravaszul spekuláló családi szürke eminenciások bizonyára továbbra sem nézték jó szemmel, hogy Dukai Takách István nem nősül újra, s hogy Judit még mindig paptanárok és egyéb jöttment poéták bálványa. Ám lehet, hogy Dukai Takách István nagyon okos ember volt. Tudnia kell Festetioh Georgikon járói, hiszen ő maga is éppen gazdaságát bővíti-korszerűsíti. Elképzelhető, hogy ismeri, s alkalmazza a Georgikon eredményeit. Tálán csak a közvetlen kapcsolat, az emelkedés, a figyelem záloga hiányzik még. Ifj. Wesselényi Miklós 1814-ben tizennyolc éves. Nevelőjével, Pataky Mózessel és barátjával, Döbrentei Gáborral itáliai tanulmányútról tartanak éppen hazafelé. Természetes, hogy meglátogatják Döbrentei édesapját a Vas megyei Uraiúj faluban. De nem ez az első állomásuk. Betértek Niklába Berzsenyihez, majd ezt követői eg tiszteletüket teszik Keszthelyen Festeti chnél. Elképzelhetetlen, hogy Niklán szóba ne került volna Dukai Takách Judit neve. 311