Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)

nyészett és élvezetes jelenet-montázs valami szavakkal kifejezhetetlen erő hatására elveszíti egyszeri jellegét: nem Nadap, nem kocsma többé, nem csupán egyetlen meghatározható helyszín. A virágmmtásra hengerelt falak között, a napi sör-árakon merengve (pohár: 2,50) különös, elrajzolt arcok, gesztusok párbeszéde folyik, furcsa grimaszok és bohócmutatványnak beillő, harsány mutogatósdi: a világ szorult e falusi kocsma bútorai közé; a világ, mely maga is sokszínű, egyszerre bumfordi, kacagtató és ijesztően ostobácska színjáték, amelynek elemeit szálkás érzékenység, csörömpölő hevenyészettség fogja össze, szervezi megnyugtató zűrzavarrá.

Talán e szerény leírás is érzékelteti az összefonódó, és szétbonthatatlan ellentéteknek azt a kettősségét, amely a hetvenes években szinte végig jellemzi Újházi festészetét. A Falusi kocsma c. képen jelenik meg először érett formában az a látás- és ábrázolásmód, amelyben a dolgok színe és visszája együtt, egyszerre, diadalmas kétértelműséggel bontakozik ki. Elég egy pillantás az ivó vendégeire, hogy meglássuk a bamba vigyor mögött a malacszemű ravaszságot vagy a kikent-kifent bájakban a ragadozó közönségességet. Több mint tíz év után az is jól látszik, hogy e ’’kettőslátásnak” Újházi művei talán legelső, legkorábbi bevezetői, alkalmazói és haszonélvezői; és csak később jönnek a többiek, a fiatalabbak: az irodalomban a hetvenes évek közepén feltűnő Esterházy, a képzőművészetben a nyolcvanas évek elején induló nemzedék.

„Nem lóverseny ez, csókolom” — mondja a mester zavartan. Igazat adunk neki persze, de azért a művészettörténeti tényékhez méltósággal ragaszkodunk; lehet, hogy „időnek előtte”, de mégiscsak Újházi kezében vált oly alkalmas és elbűvölő módszerré a Falusi kocsma elbeszélésmódja.

Az Újházi-képek másik őstípusa, a Puccs 1975—76-ban készült. A látvány groteszk egysége, a világ hevenyészett rendje felbomlóban, az eresztékek nyikorogva hullanak szét, a dolgok, tárgyak, élők egyaránt távolodnak egymástól és a közöttük megnyíló réseken durva, fenyegető részletek — kismadarat fojtogató kéz, hidegen izzó villanykörték, pöffeszkedő egyenruhák és lövöldöző tankok — törnek be a színre. Az első Újházi-kompozíció ez, amely már sejteti és előrevetíti a nyolcvanas évek kesernyés hagvételét: a világ vacak, ócska, lepusztult és agresszív elemek halmazaként jelenik meg.

E két pólus között telik a hetvenes évek első fele; és amíg a Puccsnak még évekig nincs folytatása, a kocsmai jelenet köré egyre épülnek, szaporodnak a rokon- szellemű kompozíciók a bohóc-rajzoktól a kackiás fegyvertáncokon át a nagy történeti képekig. Az 1976-os fehérvári kiállításon teljes pompájában forgolódott a szemek előtt e sokféle, látszólag zórakozottan összehordott, mégis lefegyverzően egységes és érett festői univerzum, amelyben minden töredék az egészre, minden virtuóz és szemfényvesztő mutatvány a dolgok mélyén rejtőző, egyszerre víg és véres lényegre, a világ színjátszó, kettős természetére utal vissza. „Itt minden komoly: játék, itt minden játék: komoly” — írja Balassa Péter Esterházyról („Vagyunk”. A színeváltozás, Szépirodalmi Kiadó, 1982., 399. 1.). „ .. és komoly vagyok, ha nem is vágok fájdalmas képet.” — dicsekszik a fülszövegben Kukorelly (A valóság édessége, Magvető 1984). És hát mi is büszkék lehetünk a mesterre: fütyürészve, sok „fontos”, sok „életbevágó” dolog között, mintegy mellékesen, majdnem-elfeledve és csak- amúgy-tessék-lássók közli velünk habkönnyű és mégis hideglelős, szívbe-szaladó igazságait. Mert a mester műfaja is a divertimento: a 18. századi asztali zenék, a társasági élet keretéül-hátteréül szolgáló, iramlóan könnyű és elragadó szórakoztató-műfaja. Egy Újházi-festmény vagy doboz ezernyi apró részlettel, cseles fordulattal ékes; a „körhinta-perspektíva” áldásos tevékenysége nyomán furcsán eltolódott hangsúlyok és tótágast álló viszonylatok rejtélyein merenghetünk; az ecset-nyomokat követve képzeletünk szabadon ugrándozik és észrevétlenül hagyjuk el az eredeti terepet: másutt, mélyebben, közelebb vagyunk, mint lenni szándékoztunk. Ravasz divertimento ez, amely túllép önnön működési területén, korlátáin; nem háttér, nem keret többé, hanem maga a tárgy, amely minden réteget egybefog és összeolvaszt.

És a rétegek, ezek az egymásba érő, egymásra torlódó, egymáson átnyomuló valóság-fan tázia-darabok? Hely és idő, pontosabban helydk és idők; helyszínek és kor285