Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Zalán Tibor: Vázlatos gondolatok - Pontatlan kapcsolódások Láng Gusztáv okos fejtegetéseihez

lét-elevenség. Ezért írtam az előbb: a mai modern magyar költészetnek erős egyéniségekre és tehetségekre van szüksége, nem másolókra, minta érték nélkül legyár- tókra. Kelet-európai avantgárdokra, akik talán érdekesek lehetnek sajátosan kialakított forma- és szemléletvilágukkal az időnként más bolygóként feltűnő nyugati művészek, művészetek számára is.

A Magyar Műhely jelenlegi konfliktusát ennek a felismerésnek a tagadásában kell keressük. Azt a lehetetlenséget kísérlik meg, hogy úgy maradjanak kívül ezen a kultúrán és kulturális létezési formán, hogy egyúttal „büntetlenül” benne is legyenek. Ez utóbbi fontos és kívánatos, szögezzük le! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a nyári műhelytalálkozókat sem, melyre a meghívás feltétele — nyilván! — a Műhely törekvéseihez való ragaszkodás. A mechanizmus és érdekláncolat kísértetiesen hasonlít a hazai ösztöndíjakat, illetve nyugati meghívásokat kísérő elvárásrendszerhez. Tagadunk, hogy állíthassunk — egyidejűleg állítunk, hogy tagadhassunk. Lehetőségeinket lojalitásunk mértékében kínálják fel nekünk, és hiába próbálunk a tartalmi mozzanatok között különbséget tenni... Ez termesztésen lehetetlenség. Hiszen a bentiét kötelező kompromisszumait a műhelyeseknek is vállalniuk kell — éppen a kintlétüket legalizálandó. Miről van szó? Támadják az irodalom intézményrendszerét, ám ennek az intézmény- rendszernek a központi stábjával kell egyeztessék az őket és a magyarországi munkatársaikat érintő ügyeket: utaztatás, kiállítás, könyvterjesztés. Elítélik a hazai folyóiratok konzervatív szerkesztői gyakorlatát, ám alkalmasint igénybe veszik azok lehetőségeit. Ez csöppet sem kívánt hántás, netán sanda célozgatás lenni. Realitás, az itt-lét, itt-létezésünk realitása, az itt-élés, az ebben a kultúrában mozgás realitás- paradoxona. Valahonnan mindig csurran-cseppen, s valahol mi, valamennyien számítunk is erre. Legalább valljuk be, ha már megdolgozunk, megszenvedünk vagy meghurcoltatunk esetenként érte. Egyik félnek sincs joga arisztokratikusan a tényeken kívül helyeznie magát. Hálásak vagyunk és szomorúak — valamennyien.

Mármost vegyük észre: nincs minden rendben a magyar avantgarde — bár inkább használnánk a „modern költészet” terminust — körül. Nem sikerült eddig egyértelműen felvázolni az erővonalait, nem sikerült egyáltalán pontosítani, m'lyen formában és hol észleljük a jelenlétét. Az avantgarde-áramlatok szervesülése és oldódása — mint költészetátalaikító, költészetfelfrissítő és költészetmegújító hatás — a legfontosabb talán számunkra. Tiszta formában aligha van jelen ma Magyarországon avantgarde költészet, megnyilvánulásai többnyire epigon-alakítások, s épp a Magyar Műhely követőinek elég széles táborában a legszembetűnőbbek. (Jelzem: ez nem elsősorban a műhelyesekről állít ki rossz bizonyítványt, sokkal inkább a minden modern áramlatot kísérő divatkapaszkodókról, konjunktúralovagokról. ..)

Nincs minden rendben a magyar avantgarde költészet körül, főleg akkor nincs, ha az irodalomról leválasztva próbáljuk szemlélni. Mert úgy igazából nagyon nehéz elkülöníteni. Meg — nincs is elmélete a mai hazai avantgarde-nak, noha tudjuk, az elmélet támogatása és útkeresései nélkül valamirevaló mozgalom nem létezhet. De hát említettük már, hogy nincs mozgalom se. Egyéni megvalósítások/megvaló- sulások vannak, melyek az avantgarde jelleget erősíthetik, de elsősorban az irodalom egészét alakítják, mozdítják, próbálják meg átrendezni. Nyilván sikertelenül. Hiszen ennek a magányosok által vívott küzdelemnek az sem kedvez, hogy az újabb avantgarde hullámok — tudomásunk szerint — Európában, a világban is levonultak már. Ezen a ponton mintha rokon héroszok lennének a műhelyesek és az itthoni kísérletezők! Egyazon eszménybarikádon — az elvérzés peremén, mindhalálig, összeszorított fogakkal. Ezért is lenne nagyon fontos, hogy végre partneri viszony alakulna ki a műhelyesek és a magyarországi modernebb törekvések képviselői között, az elképzelt, de nem mindenkinek elfogadható alá-fölérendeltségi viszony helyett. Amit a műhelyesek tudnak, nem tudhatják az itthoniak, de elsajátíthatják és alkalmazhatják, ha nem kényszerítik őket a szimpla és szigorú másolásra. Amit az itthoniak tudnak, (hiszen az ő bőrüket éri állandóan az itteni levegő), nem tudhatják a műhelyesek, de megérthetik, alkalmazhatják, felhasználhatják. Vitatkozni kellene, de nem merev és megmásíthatatlan álláspontokról mutogatva ökleinket egymásnak. Szégyentelenül kellene zsákutcáinkban, tétovázá241