Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ambrus Lajos: Eldorádó (regényrészlet)
AMBRUS LAJOS Eldorádó — REGÉNYRÉSZLET — Meleg, száraz aert hoz a Murga felőli szél — vihar készül a tegnapi ferde eső után, mely patakokban árasztotta el a lejtős kertet, a Gartent — és nem tudni, miért e friss veszekedés, bár Fronius öreganyám egyre gyakoribb eltűnéseiből („pihenek egyet a oanapén”) sejteni, hogy se a zavaros éjszakák, amelyek olykor dulakodásszerű vitákba torkolltak, se az ugyancsak zavaros másnapok közös reggelijei, noha első minutára a nagycsaládi szereposztás mit se változott, jót végképp nem hoztak és nagyon is kézenfekvő volt: itt nagyon nincs rendben valami. A délutánit, dologkerülő, legföljebb öreganyám nyakának pió- cázását vagy egy rövid ozsonnát (néha fagylalt, néha nádméz-csemege) nem számítva, ellenőrzés nélkül a granáriumban töltöm, melynek szétdúlt, legázolt nyomorúsága sem zavar és törékeny, síkos tarajos gőtét gyűjtök Némedi lelkész legkisebb fiának terráriumába. Munka közben, nem törődve a pocsolyában Való lábolás kellemetlenségeivel, az a különleges látvány lelkesít, ahogy a tiszta és sekély vízben levegőzni felbukkanó állat mögé nyúlva egy kemény merítőmozdulattal — a fogásé —, majd egy villámgyors csuklómozdulattal — a háló szájának elrekesztéséé, nehogy a kiemelés közben az állat kiugor jón — legalább négy-öt kifejlett példányt raktam a mohával bélelt bádogedénybe. S hogy végképp felzárkózzak a Nagy Teljesítmények mögé, a legszebb példányt könnyeden markolva, uj- jaim improvisalt mozgásával biztosítva, nehogy a tenyérből menekülő állat agyonnyomódjék vagy törékeny hüllőteste károsodjék, a kerti házban ölőalkoholba dobtam, s noha szinte fájt, az egyre lassuló úszó mozgással pusztuló hüllő látványa, türelmesen vártam, hogy a szederjes példány bűvölt mozdulatlanságban kimúljék. Ekkor a kihalászott állat végbélnyílásán tömény alkoholt spricceltem be, vigyázva, nehogy a belső részekbe pumpált anyagtól az állat eredeti formája károsodjék; — bizonytalanság, zavar, enyhe rosszullét akkor fogott el, amint a kész, befejezett munkát ellenőrizve a kimúlt, büdös állat üvegszemeit bámultam. Mi minden van, mi minden lehet az ekkora feneketlen ürességben, az utolsó mozdulatok emléke-e vagy csak egyszerűen a semmibe akarjuk belelátni az elveszett múltat? „Node atyám, hol van ez egy közönséges szárazpreparátumtól?!” — kérdezné Némedi lelkész legkisebb fia a szokott gúnnyal, akinek bizonyára most is igaza volna, hisz ő a zsigereitől, agyvelőtől, lágy részeitől, nyelvétől, a szemekből és végtagokból kifejtett kétéltű bőrébe fűrészporos gipszkeveréket is töltött: sőt, egész csontváz készítésével is megpróbálkozott, de az apró farokcsigolyák, a tisztítás során, egy hanyag mozdulat, patt, látványosan szétestek. Ám vigasztalva és bíztatva magam, a tarajos gőte hüllőszemét figyelve jutott eszembe az az elhatározás, amelyet közösen, még az itteni revolutdoner napok és a kaotikus felfordulás és zűrzavar előtt tettünk, hogy tán sose szabad, soha, még a legrútabb visualis élmény hatására se, legalábbis nekünk, kertben, ud197
