Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Újhold 86/1
inspirálja, másfelől pedig a szeretet, egy kifejezhetetlen, mégis kikivánkozó kapcsolat hajtja, fűzi témájához az írót. Ez a mű egészében megőrzött kettősség nagyszerűsége titka. Egy csont- vagy vasbetonszilárdságú szerkezet épül fel a 3-as talapzaté logikai alapra: a modernség 3 kifejtett jellemvonása tudniillik Radnóti-Pilinsz- kynél a történelmietlenség, az új (mozgás) -tapasztalatok s a világ univerzalizálódása. Az igazi gyújtópontok azonban azok, amikor az író kénytelen-kelletlen, engedve az ihletet adó sugallatnak, fantasztikus improvizációkba kezd, vagy túllépve még önmagán is, az Űjhold-kör által emlegetett teljesség felé tesz tétova lépéseket. Az előbbire példa az igazán fergeteges invenciójú gondolatfutam a break-dance-ról, a névtelen zsenik új utcai művészetéről, mely képes „rendkívül hevenyészett világállapotrajzot adni” s „így tartozik hozzá a tánc modern szelleméhez, melyből — vélem — az új drámai színház meg fog születni”. Ez a gondolat igazából azért olyan értékes, mert nemcsak Pilinszkyhez és New Yorkhoz hű, azaz hiteles, hanem, mert nem az írói szem fölényével nézi tárgyát, hanem megpróbálja az életet megillető tisztelettel kifürkészni mibenlétét. A teljesség felé tett tétova lépés — úgy érzem — az utolsó előtti bekezdésben valósul meg. A Simone Weil-i idézettel bevezetett problémakör a Pilinszky-féle teológiáról (az életmű e mindmáig legkevésbé megoldott kérdéséről) olyan tételmondat kimondásához vezeti, mely konfesszióértékű: „A sorok hitetlen és vallástalan írója úgy véli: Isten nem halott”. A messzire vezető úton megtett tétova lépés megtámoga- tására az intellektust hívja segítségül az író: „A vallás világa összeomlott a modern világban, de a vallási vigasz szükséglete nem enyészett el”. Hogy ez a mondat nem visszalépés az előzőhöz képest, bizonyítja a tény: az utolsó sorokban a logikus kifejtést eddig személyes-közvetlen hanggal színező esszéstílus a ma talán könnyen sebezhető „költői” régiójában végződik: a saját magát író New York metaforikus képével zárul az írás, amint hajnalban elnéz a papír felett. Ha a Radnóti-írás a legjobb volt, a kötetet záró interjú Lengyel Balázzsal a legfontosabb az itt olvasható művek közül. Több okból is. Mert hasznos, talán eddig kellőképp át nem gondolt adatokat olvashatunk a magyar történelem olyan jelentős mozgalmáról, mint a Márciusi Front. Sokkal inkább, mert igazán autentikus forrásból nyerhetünk információkat az Űjhold elleni támadásokról és megszüntetéséről. De leginkább azért, mert innét, a kötet egészének ismeretében ezzel a Lengyel Balázs-i beszámolóval áll össze az olvasó előtt az Űjhold kerek formája, egésze. Ez az interjú ugyanis nemcsak a sérelmeket, sebeket veszi számba: „ez volt az otthonunk, amit elvettek tőlünk”, hanem képes a felülemelkedésre, az összegzésre is: „Érdemes elgondolkozni azon, hogy egy magunkfajta kis nép tehetségtartománya mégsem végtelen: sok, túlságosan sok a leírás, a veszteség itt. Ha pedig e jobbra törő és alkotni vágyó tehetségek sorát összességében mérlegelem, akkor valami jellegzetes, huszadik századi sorsélmény rajzolódik ki előttem.” Ezzel pedig eljutottunk a kritika elején beharangozott második témakörhöz. A kiemelkedő művek segítségével felrajzolt szerkezeti ívet most egészében látva, arra támaszkodva rálátást nyerhetünk az egészre: nemcsak az Űjholdra, de az általa megvilágított magyar irodalmi panorámára. S összegzésként megállapíthatjuk: ez az adottságok miatt folyóirat helyett antológia szerkesztésére lehetőséget kapott kis csoport s a köréjük gyűlt írók és költők egészen kivételes minőségi szinten fejezik ki hagyományőrzést és gondolati-filozófiai művészetet magába foglaló programjukat. Ismétlem: közösen. Ennek az antológiának valóban — megvalósítva a szerkesztők szándékait — általános üzenete van, egészen élesen kirajzolódó látomása arról, „hogy milyen legyen a szellemi élet s benne elsősorban az irodalom”. (Magvető, 1986) 190
