Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
Az obstrukció tudósai azonban egyéb ötletekben is bővelkedtek; voltak távszónokaik, mint például Sima Ferenc vagy Polónyi Géza, akik akármilyen tárgyról négy-öt óráig is tudtak szónokolni, ha pedig elunták a beszédet, akkor húsz aláírással zárt ülést kértek, amelyben aztán hosszadalmasan vitatkoztak arról, van-e szükség zárt ülésre, és ezzel a fogással is elmúlt két-három óra. Tisza István már akkor, 1896-ban hirdette, hogy az obstrukció olyan nemzeti veszedelem, amelyet mindenáron, szükség esetén vér árán is le kell törni...” Egy ilyen definícióval sok mindent lehet csinálni, cáfolni, korrigálni, kiegészíteni, részben vagy egészben elfogadni, csak egyet nem lehet: — szó nélkül átsiklani fölötte. Főleg, ha a szóbanforgó definíció szemtanútól származik. Különösképpen a korszakot tárgyaló művek bibliográfiájában szemtanúk véletlenül sem szerepelnek, se Mikszáth, se Bánffy, se Herczeg Ferenc, hogy csak azokat említsem, akiknek idevonatkozó műveit olvastam.. Nem vagyok kompetens a történelmi művek megírásának módszerét megítélni, de annyi tény, hogy általában a szemtanúkat nem szokás figyelmen kívül hagyni. Merőben ideológiai szempontokat használni iránytűként, aligha célravezető. Abból viszont, hogy a történelmi művek kevés fogódzót adnak, a szépírók pedig annál többet, már csak azért is zűrzavar támad, mert a történészek kevésbé meggyőzőek. A konfliktushelyzetet a történészeknek kellene föloldamiok. A zavar végső oka szerintem Tisza István, akinek rendkívül ellentmondásos alakjával törénészeink sehogyan sem képesek megbirkózni. Pölöskei Ferenc nemrég megjelent Tisza Istvánnal foglalkozó monográfiája egy grammatikailag is kusza, átható fényekben nem bővelkedő mondattal ér véget. A mondat: „Ilyen módon kialakulhatott ugyan a Tisza-kultusz, de a megváltozott kül- és belpolitikai hatalmi struktúrában, az új politika kára nélkül nem vállalhatta a mélyebb tudományos-történeti elemzést.” (Id. mű. p. 276.). Ki nem vállalhatta az elemzést? — A mondatból az derül ki, hogy a Tisza-kultusz. Dehát egy kultusz önmagát nem elemezheti, ha mégoly tudományos is. Talán a szerző nem vállalta? Nem adja okát, hogy miért. Holott ha valaki egy olyan őrjöngő szenvedélyeket csiholó történelmi figuráról ír monográfiát, amilyen Tisza István volt, ha már elfogadható analízisre nem futja a bátorságából, legalább a megoldatlan problémákat s a föltevéseket számba kellene vennie. Avatatlan véleményem szerint, amíg az obstrukcióban való felelősséget a történettudomány nem tisztázta, addig Tisza Istvánról aligha lehet nyilatkozni. Nehogy tévedésbe essen az olvasó, nem a geszti gróf védelmében írom, amit írok, én mindössze egy szándéktalanul vagy rosszhiszeműségből következetesen mellőzött szemtanú vallomását ismertetem. Íme néhány figyelemre mindenképpen méltó mozzanat, amit Bánffy följegyzett: „A belpolitikában mind élesebb a helyzet. A pártgyülőlség már személyes térre csap. Tisza egész sorozat kardpárbajt kénytelen vívni parlamenti ellenfeleivel.. (Darabokra szaggattatol, 258.). A háború megüzenése után fordul a közhangulat, a tömeg Tiszát élteti: „Éljen Tisza! Éljen a háború.” (324. p.). „Nem tudhatták — folytatta Bánffy —, hogy Tisza ellene volt a háborúnak. Ezt senkisem tudta, a világon senki, csupán azok, akik a koronatanácson részt vettek. Azon a koronatanácson, ahol az ultimátumot elhatározták. Akkor le is mondott. Csak az öreg király parancsára maradt a helyén.” (325. p.). Tehát dinasztiahűségből vállalt egy olyan háborút, aminek tragikus kimeneteléről meg volt győződve. Ez semmiképpen nem válik dicsőségére, és semmiképpen nem kínálkozik alapul a Tisza-kultusznak. Ezt viszont a magam felelősségére mondom. A végső leleplezés Abády Bálint éppen hazafelé indult, amikor véletlenül összetalálkozott Timisán Aurél román képviselővel: 144
