Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Perújrafölvétel - eretnek esszé Bánffy Miklósról
— Micsoda? — kiáltozták mindenfelől. — Miféle idióták? így hívják őket? És azok a malesszorak! Ha! Ha! Ha! — Óriási! Ez a kát leghatalmasabb törzs.” A folytatásban tetőzik a komolytalanság: „Erre vall még az is, hogy Turkut basa a montenegrói határt akarja elzárni. így északról kell átkanyiarodnia a miridióták földjén. — Délről könnyebb volna? — Igen. A malisszorok Elbászán fölött laknak. Az előadás alatt is próbáltak itt-ott beleviccelni... most azonban kacagó orkán tört ki. A hallgatók legtöbbje úgyis csak arra várt, hogy valami újabb névből mókát csinálhasson, trágár értelemre forgassa. Némelyek majd ledőltek a nagy kacagástól. Ugyanazok az emberek, akik a legcsalafintosabb közjogi tételt halálos komolyan vették és miatta készek lettek volna akár bírókra menni, a külpolitikában valami szórakoztatót láttak, valamit, ami nem is valóság, akár Mars-lakókról volna szó; csupán alkalom jobb vagy rosszabb tréfa, legföljebb szellemes mondásra.” A közöny, mondja, onnan származik; „... hogy a magyar politikusok — és ebben alig van kivétel — abban a hitben élnek, hogy a szavuk csak belföldön hallatszik. Egész eszmeviláguk erre van beállítva. Hogy amit mondanak, vagy tesznek, azt a külföld is figyeli, arra itt senki sem gondol. Még olyanok sem, mint Apponyi, kinek sógora londoni nagykövetünk és onnan bizonyára tájékoztatják olykor, vagy Andrássy, aki apja, Ferenc József legkiválóbb külügyminisztere közelében nőtt föl és rövid ideig maga is diplomata volt. Nem gondolnak reá, vagy elfelejtik és mindent a pártszenvedély szemszögéből néznek, vagy közjogi finomságokéból, amit meg nem ért senki, aki nem magyar. A láthatár számukra Bécsnél záródik le, ezen a körön túl, a magyar glóbusz szélén túl nincs semmi! Az a határozati javaslat pedig, amit meghoztak a Royalban, az valóban nem is szól a balkániakhoz, hanem csakis a magyar kormánynak, legfönnebb a királynak, hogy lássák, hallják, milyen elégedetlenek ők. Az ország közönsége pedig, melynek századokon át nem volt köze a világeseményekhez, nem vesz tudomást a balkáni fordulat komolyságáról, nem is érdekli, akárha minden, ami nem belföldi esemény, nem is történne itt Európában, hanem valahol a holdban.” Különös jelensége szellemi életünknek, hogy a nagy leleplezőt Mikszáthban ünnepük. Nos, Mikszáth kétségkívül messzi fölötte áll Bánffynak, ami az elbeszélés művészetét illeti, de mint ahogyan az ország politikusai nem láttak Bécsen túl, Mikszáth látóhatára megreked a megye határánál, amint ezt a Noszty fiú esete Tóth Marival cselekménye, provinciális társadalomkritikája ékesen bizonyítja. Hol van a kedélyeskedő Mikszáth Bánffy könyörtelenül szókimondó kritikájától? Az uzsoraügy befejezése Abády hiába próbált sok mindent, hiába lépett föl személyesen Pantyiümonnál, a havasi uzsorásnál, eredményt nem ért el, nem tudta megszerezni a románság képviselőjének támogatását sem. Ügy határozott tehát, hogy a bíróságnál keres jogorvoslást. Maga is tisztában volt vele, hogy bizonyíték híján elveszíti a pert. Ám ekkor az uzsoraügyben erősen kompromittált gyurkuoai Timbus pópa fiának személyében váratlan segítség érkezik: „És nyílt az ajtó. Nagyon sovány, szűkmellű fiú jött be... Két piros folt virít pofacsontjain. Lassan közeledik az íróasztalhoz, ahol Bálint üdvözlésre föláll. Timbus, mikor odaért, mereven hajtotta meg magát és mintha nem látná a feléje nyújtott kezet, mereven biccentett csak és leült egyik oldalsó karosszékbe. Abády is leült. Aztán kérdezte: — Mivel szolgálhatok? Timbus Koriolán nem válaszait azonnal. Azt a benyomást tette, mintha küzdene a mondandókkal. Széles szája kétszer is széjjelnyílt, de szó nem jött belőle. 140
