Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Pályi András: Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia (kritika)
PÁLYI ANDRÁS Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia Radnóti Zsuzsa a magyar színház mániákusai közé tartozik. Amikor kezdő dramaturgként a Vígszínházhoz szegődött, amelyhez máig hű maradt, valójában még színházi 'konjunktúra volt. ö mégis hiányérzettel jött, és nem titkolta hiányérzetét. Igaza volt. Az Ötvenes-hatvanas évek fordulóján bekövetkezett változások ugyan sok, korábban bereteszelt zárat felpattintottak, átrendeződtek a szakmai frontok és kezdtek beszivárogni az új idők új áramlatai; de aki távlatokban gondolkodott, az már ekkor is tudta, hogy nelm elég, ha a magyar színház behozza a rá jellemző — és szinte a kezdetektől jellemző — lépéshátrányát. Pontosabban, hogy ez a lépéshátrány épp azzal szüntethető meg, ha a színház egyszer valóban egyidejű lesz a korral. És neki legszentebb meggyőződése volt, hogy ezt a szinkronitást csakis az élő irodalom színházi jelenléte biztosítja: a kortárs drámairodalom kínálja azt az eleven forrást, amiből a színházi gyakorlatnak táplálkoznia kell, ha a nemzeti kultúra szerves része kíván lenni. Ebben az értelemben áll, hogy a Cselekvés-nosztalgia szerzője kezdettől megszállottan hitt dramaturgi küldetésében, abban, hogy a legjobb írókat be kell juttatni Thália szentélyébe, akár reménytelen vonzalom (azaz egy-két fiókban porosodó színdarab) fűzi őket a színházhoz, akár hűvös távolságtartással szemlélik. A Cselekvés-nosztalgia most lényegileg műhelytanulmányainak gyűjteménye, de több, mint dramaturgi tevékenységének tükre; annak az emberi-hivatásbeli odaadásnak a lenyomatát is viseli, amivel Radnóti az ügyet szolgálta és szolgálja. Igen: a magyar dráma ügyét. Oly sokszor használtuk tartalmatlanul és annyira elcsépeltük e kifejezést, hogy ma már szinte le sem írható. A Cselekvés-nosztalgia olvastán mégis bátorkodom újra ehhez a kitételhez folyamodni; Radnóti Zsuzsa könyve jótáll a hitelééért. A színházak és a magyar dráma válságos, megoldatlan, meddő viszonyáról beszél. Azit írja: „A magyar színházi élet a kezdetektől a máig számtalanszor szembetalálkozott már azzal a szomorú ténnyel, hogy nem tudott megfelelni a drámaírói kihívásnak, és nem merte, nem volt szabad neki időben vállalni és magába fogadni éppen azokat a jelentős nemzeti drámákat, amelyek gondolkodás- módjukban, problémafelvetésükben és stiláris újdonságaikkal előbbre vihették volna színi kultúránk ügyét.” Íme a névsor, akikről szó esik e kötetben: Balázs Béla, Barta Sándor, Déry Tibor (Az óriáscsecsemő), Füst Milán, Mácza János, Remenyik Sándor, Tamási Áron (ösvigasztalás), Mészöly Miklós, Weöres Sándor, Pilinszky János, Bereményi Géza, Kornis Mihály, Nádas Péter, Spiró György stb. Drámaírók színház nélkül — ez a könyv alcíme, s minthogy Radnóti írásai 1967 és 1983 között születtek, így nem egy „színháztalanként” említett író vagy dráma azóta színházhoz jutott — ezt a bemutató pontos megjelölésével lábjegyzet közli is (egy helyen pontatlanul: Spiró Nyulak Margitjának pécsi előadása mellől elmaradt az időpont) —, ám paradox módon e körülmény okfejtéseinek időszerűségéből mit sem vesz el. A hangsúly nála ugyanis a színház és a dráma szinkronján, jelen idejű kölcsönhatásán van, amit néhány évtizedes késés egyrészt már merőben formálissá tehet, másrészt az is tény, hogy egy-egy dráma színre jutása nem jelenti föltétlenül az írói impulzusok megtermékenyítő hatását. Ez nem a műsorpolitikai statisztikák sematikus szempontja. Radnóti Zsuzsa legfőbb erénye, hogy a lényegre figyel, s színház és az írók kapcsolatán a színművészet szellemi hatókörét érti, azaz organikusságát, életképességét. Gyakorlati tennivalót és távlati perspektívát, napi munkát és horizontot. Értelmetlen lenne egy rövid 1245
