Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)
de tudta azt is, hogy nincsenek szavai mindehhez, s ő aztán még abban sem bízhat, hogy egyáltalán meghallgatnák. Bántotta persze, hogy így van, a leginkább azonban az szomorította el, mikor néhányan megfellebbezhetetlen hangsúllyal kijelentették, hogy egyenesen egy „alattomos jövő és egy föl- idézhetetlen múlt kilátástalan pokláiban élünk”, mert e szörnyű gondolatok nagyonis emlékeztették azokra a kegyetlenül kínzó szavakra, amiket a We- inickheim úti házban, ott, ahová most megérkezett, kellett naponta végighallgatnia. A legelszomorítóbb, igen, hiszen bármennyire is szerette volna, lehetetlen volt nem bevallani, hogy a nagyszerű költői érzékenységgel, páratlan kifinomultsággal s a nagy egyéniségek minden varázsával megáldott Eszter úr, aki iránta való szeretete jeléül sohasem mulasztotta el, hogy minden nap legaláhb fél órát játszón — neki, a iboitfülűnek! — a híres Bachtól, mind- annyiuk közt a legkiábrándultaibb ember, s minthogy úgy gondolta, ez nagyobbrészt a hosszú toeteges'kedés okozta levertségnek, az ágyhoz kötöttség nyomasztó egyhangúságának tulajdonítható, a késő gyógyulásért kizárólag magát okolta, s csak abban reménykedett, hogy ha szolgálatát még körültekintőbben s még alaposabban végzi majd, és eljön végre a teljes felépülés, nagy barátja a sötéten látás e „lemetsZhetetlennek tűnő hályogjától” is megszabadul. Mindig hitt abban, hogy ez a pillanat egyszer elérkezik, s most, miközben belépve a házba végigment a (hosszú, könyvespolcokkal szegélyezett folyosón, és számba vette; a (hajnal, a bálna és Észtemé közül melyikkel kezdi majd, úgy érezte, eme teljes felépülés már nem késhet soká. Megállt a jólismert ajtó előtt, a nehéz bőröndöt a másik kezébe vette át, s arra a boldogságra gondolt, ami majd — ha ez a perc elérkezik — Eszter úrra vár. Mert akkor lesz mit lásson és lesz mit fölfedezzen, — tűnődött el, míg finoman lenyomta az ajtó rézkilincsét, hisz látni fogja azt a megbonthatatlan rendet, ahogy egy mérhetetlen, szépséges hatalom egyetlen nyugalmas egészbe fogja a szárazföldek és a tengerek, a gyaloglók és a hajósok, ég és föld, víz és levegő egymásra utalt lakóinak nyíló s már el is röppenő életét, látni fogja, hogy születés és pusztulás csak két megrendítő pillanat egy állandó ébredésben, és látni egy ámuló tekintet ragyogását, amint mindezt megérti; érezni fogja az erdők, a hegyek, a folyók, a völgyek ereszkedő melegét, fölfedezi majd az emberi élet rejtelmes tágasságát, megérti végre, hogy az elszakíthatatlan kötelék, mely őt a világhoz fűzi, nem bilincs és nem ráítéltség, hanem ragaszkodás egy kiirthatatlan érzéshez, hogy otthona van; és rá fog találni a részvétel nagyszerű örömére is, hogy közreműködik, és börbeöleli minden: az eső és a szél, a nap és a hó, egy madár röpte, egy gyümölcs íze, egy rét illata; és megsejti majd, hogy keserűségei és szorongásai súlyok és nehezékek csupán múltja eleven gyökérzetének és jövője bizonyos esélyeinek emelkedő léghajóján, amiként azt is tudni fogja végül, hogy minden percünk: vonulás, (a keringő Föld hajnalain és éjszakáin, hullámzó telein és nyarain át a bolygók és a (Csillagok között. Belépett az ajtón, s hunyorogva megállt a félhomályban. 1238
