Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Tandori Dezső: Álomhatár és más elbeszélések
az egész eddigi „kérdéskört” négyszögesítettem, elsöpörtem itt, mindaz, ami vállalt helyzetem és utaiim elleni „lázadozásnak” hatott, csak ilyen belső összetevő, velejáró; ez járt velem, szükségképpen; az álomhatárról: hogy végre tömbszerűen, a szatyorba dobálva oldjam meg, részletezés helyett: és egyenesen az „álomhatár”-ra lecsapva: „optimisták vagy pesszimisták csak belátható távlatokban lehetünk... az ember a maga beláthatatlanságával mindkét fogalmat meghaladja... ha e kérdésben valamit is szememre lehet vetni, inkább annak az embernek gyermekien csökönyös bizalma, aki még a kifulladás árán se akar fölébredni”; most végigdőltem az imént a Kockás Haveron, magamra terítettem a Bárányt, azaz egyik kártyaklubunkat, a Bárány/Böbe/Kabát csapat vezéralakját, aki tiznöt, jav., tizennégy-tizenöt éve él itt nálunk, ugyanezen az ágyon, és Szpéró is rá jár, Icsicsi is jár rá, és Bárány színe egyre szebb, tőlük függetlenül, de ha ők rajta vannak, az a legszebb, s most a térdemre terítve Bárány a fényt fogja el előlem, a nagy fényt Éliás mögül, a Medveszekrényről (Medvéink s a Többiek laknak ott), mert Éliás melegszik, ez a nap, csak én le akarom húnyni a szemem, oldalt dőlök, mellettem az egy darabig lapozgatott könyv, Le Mans, Quimper, Reims épületei benne, s mások, és a konyhában, ahogy kibontottuk, barátaink ajándékát Franciaországból, ahová a madaraink miatt nem utazunk most soká, Uram, sokáig, a könyv a lábamra esett, de a délelőtti kifulladás súlyai után nem éreztem súlynak, s hogy a lábközépcsontom sajog, most, hogy egy kicsit aludtam, magam mellé, a könyvre terítve a Bárányt, szinte jóleső, azaz közömbös, el is múlt; már itt van mellettem Pipi Néni, Szpéró, Csúcsú, Icsicsi, Papagl, jav., Papagállj!, Szpéró szabad, a könyves lábamon ül, lent, ahol Némó ült a ső, jav., szőnyegen, aztán mintegy búcsúzóul (mára) a vállamra száll, és elteszem a könyvet, hogy elővegyem mégh, jav., még, kikotorjam a kalitkából Szpérót, de odakint s idebent már igencsak a délután (sic!), s ők nem csapják be magukat, szét van csukva, délutánosan, a két szoba, pihentem egyet, Icsicsi is fűrészel, húzza szépen verebesen a nótát, ilyen könnyed a hangom, de tényleg, szabályos szí-csí-csipcsipcsip jön a kálijából; tulajdoniképpen mennyi —? — elfelejtettem, nem kár érte; vissza a déli pihenőhöz: jót tett; s ami előtte volt, még fontosabb: Szpéró röpfélórája így telt: Másikunk dőlt végig előbb a Kockáson, és kiáltotta nekem: nézzem meg . ..!, Szpéró ott feküdt a keze mellett, a keze alá bújt, a karja és a Bárány közé, úgy, ahogy régen, öt éve, hat éve, ahogy mindig és ma is; ebiből a mindig-és-ma-is-ből fog hirtelen az oldalára billenni, egyszer halva feküdni reggel, a kalitka alján; mikor?, nem tudható, ez kilencszer fog megtörténni, kilencükkel, és vajon mit hoz az iszonyatos edzettségi fok, a miénk akkor? a váratlan évszakjellegek jobb elviselését? a téli etetés feltétlenségét, mediterrán derűjét? mediterrán vidéken érdemben nincs téli etetés, arrafelé a vándormadarak csapatait szokás tizedelni; mennyi csudás dolog történt tulajdonképpen ma késő délben!, én is odafeküldtem a Kockásra, és kezemre vettem Szpérót; hogy eltehesem, jav., eltehessem a könyvet, idemásolom még, amit eredetileg kerestem: ezt váratlanul lelem: az Evangélium a háborúban, kötete vele, „olyan emberi volt, amilyen csak egy kutya tud lenni, vagy egy Isten”. Még mindig mást lelek: de akkor átviszem magammal a könyvet, késő délutánra, estére, s talán a kutyaéletes rész is meglesz; Samu délutánja, jegyzem fel, itt kell folytatnom: később folytatom, más a napszak, más a nap, nem mímelem a tegnap reggelt, a tegnap délutánt, megpróbálom ezt most napszakon, évszakon kívül: „egy lény egyszerre... megfoghatatlan módon”, másolom, elrontva a szórendet, „olyan evidenssé válik létezésével” (számunkra), „hogy nem kérdezzük többé: miért is létezik?”, ez velük nem szerelem, de akkor másféle kapcsolatban is van ez, és a velük való kapcsolatban ez ott van, az elbírja mindazt, amit különben — ellenkezőleg netán — mondunk róluk vagy a helyzetükről, mondunk, de nem gondolunk; megvolt az utolsó röpne- gyedóra, mégis napszak van; a zöldes-sárgás, veréb nagyságú madár, aki mögött ott volt már nálunk töltött élete harmadik napján az a vércsepp, az ígérkező halál jele, és az infralámpa, a víz, a fedélzetre-hangulat, a kétségbeesett, komor, esős délutáné, a várt hajnal, az élet folytatódása, Tili „pótlásának” sikere: „sikere”: most Csúcsú (Svunics) négy éves lesz hamarosan, és létezése réges-rég kérdéstelen, a délutáni időtöltése egyre inkább tenyerünkre összpontosul, csaknem belehasal a tenyérbe, azonnal kimászik, zöldikétlennek találná nyilvánvalóan, reggel ő ébred a 117
