Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 12. szám - Krasznahorkai László: A hírnök (regényrészlet)

késlekedésnek talán csak egyetlen magyarázata van: az az alantas élvezet, amit a száraz, dermesztő hidegben egészen elgémberedett tömeg kisajtolt türelme a bálna most nyilván valahol vidáman mulatozó személyzetének jelenthetett. S ha megnyugtató válasz utáni fcényszeredettségükben már idáig jutottak, nem volt nehéz innen tovább lépni sem, s elhitetni önmagukkal, hogy e „szélhámos kompánia ócska tákolmányában tán nincs is egyéb, ha van egyáltalán valami, csak egy foűzlő dög, aminek nyilvánvaló silányságát csupán egy hazug és sötét, de tagadhatatlanul hatásos ,titok’ vásári kinyilatkoztatásával sikerült mindeddig elleplezniük” ... Ilyen és hasonló módon tépelődtek hát a tér védettebb, hátsó pontjain, miközben Valuska fittyet hányva minden aggodalomra és szorongásra, a napkeltétől még mámoros képpel, derűs bocsánatkérések közepette rögtön előrefurakodott az óriásvagonhoz. Öt nem aggasztotta semmi, és iföl sem merült (benne, hogy netán itt valami nincsen igazán rendben, sőt, ahogy a közelébe ért és megpillantotta a nyolc keréken nyugvó hatalmas építményt, úgy bámult rá, akár egy mesebeli járműre, amiről első pillantásra is nyilvánvaló, hogy már méreteinél fogva sem okozhat semmiféle csalódást. Kikerekedett szemekkel, elégedett s elismerő fejcsóvá- lással pásztázta végig a „mozgó bálnaház” feléje eső oldalát, s mint egy gyerek, míg ajándékát papír vagy doboz rejti, ő is azon mesterkedett, hogy még kezdés előtt kitalálja valahogy, „vajon milyen lehet az, ami benne van”. Különösen a vagon oldalára pingált titokzatos kriksz-krakszok bűvölték el, efféle jelekkel vagy ábrákkal először most találkozott, s mert hiába is próbálta lentről fölfelé, meg jobbról balra, megértésükhöz semmivel sem jutott közelebb, gondolta, megkérdi szomszédjaitól, „hátha azok már előrébb tartanak”. „Tessék mondani — érintette meg finoman az előtte álló vállát —, nem tudja véletlenül, mi van odaírva?” De az meg se moccant, s amikor aztán a hangosabban megismételt kérdésre mégis (hátramordulva, lassan, hogy: „Fogd be a pofád.”) Valuska jobbnak látta, ha ő maga is megdermed és mozdulatlanná válik, mint körülötte a többiek. De nem sokáig bírta szótlanul. Pislogott párat, megigazította a vállán a táskaszíjat és megköszörülte a torkát, majd a mellette álló marcona képű alakhoz fordulva (barátságosan megjegyezte, hogy ő ilyet még sose látott, pedig járt már náluk cirkusz, de ilyen még sose, hogy őt teljesen megigézte az egész, noha még csak az imént érkezett, hogy ő el sem bírja képzelni, mivel tömték ki ezt a hatalmas állatot, de azt gondolja, forgáccsal, és hogy nem tudja-e amaz véletlenül, mennyi lesz majd a belépőjegy, mert nála csak ötvenvalahány forint van, és igazán nem szeretné, ha emiatt nem eresztenék be a bálnaházba. Ám szomszédja nem szólt semmit, s olyan rezzenetlen tekintettel figyelte a vagon hátoldalát, hogy úgy tűnt, meg sem hallotta a mellette álló zavaros duruzsolást, amiként Va- luskának néhány pillanat múlva azt is be kellett látni, hogy válaszra most- már semmi esély. Előbb csak annyit érzékelt, hogy körülötte hirtelen mindenki megfeszül, aztán tekintetük irányát követve maga is észrevette, hogy a cirkuszkocsi hátsó Ibádogfala lassan ereszkedni kezd, majd hogy két vaskos kéz, mely föltehetően belülről kiakasztotta az imént, csúsztatni kezdi lefelé, végül félúton váratlanul elengedi, s az — aljával a kövezethez, oldalával a vagon alsó pereméhez ütődve — nagy zajjal földet ér. Valuska, akit a nyíláshoz nyomuló tömeg szinte az elsők közé taszított, egyáltalán nem tartotta meglepőnek (bár neki is föltűnt), hogy ezek szerint az óriásbálna lakóhelye csupán csak belülről nyitható, elsősorban azért, mert előtte nem volt kétséges: egy igazán különleges társulathoz, s ez ilyennek látszott, ez effajta „rej1232