Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Grendel Lajos: Szakítások (regényrészlet)
Rám akkoriban mély benyomást tetteik apám szavai, s azonosultam is velük. Csak később romlott el minden, s nem az én ihihámból. Most, felnőttként úgy tekintek vissza a kamaszéveimre, mint egy hajótörés túlélője gondolhat a hajóra szállás távoli napjára, némi kesernyés beletörődéssel, hogy lám, nem oda indult, ahová megérkezett végül, de így még mindig jobb, mintha nem érkezett volna meg sehová sem. Ahogy halványultak emlékezetemben azok az évek, úgy veszített jelentőségéből egész korábbi életem, mintha azokat az éveket álmodtam, olvastam vagy filmen láttam volna, s ha valaki ma az őseimet kezdené emlegetni előttem, elküldeném a fenébe, mondván: ezek lezárt ügyek, semmi közöm hozzájuk, irattárban a helyük. Én szabad vagyak. Szenvedek ettől a szabadságtól, de mégis örülök, hogy szabad vagyok. Furcsa paradoxona az életemnek, hogy hitem és rajongásom az apám iránt akkor rendült meg először, amikor a legközelebb voltam hozzá, mintha az elszakadás éppen ennek a túlságos közeliéinek lett volna a következménye. Talán nem lett volna szabad annyira komolyan vennem őt. Az is különös, hogy nem családi belviszályok, hanem egy politikai válság nyitotta föl a szememet. Ez hatvankettőben történt. Mindnyájan meg voltunk győződve róla, hogy napok, de -talán csak órák választanak el egy új világháborútól, s bár apám először nem esett pánikba, valamelyik este régi barátai keresték föl, s egymást túllicitálva latolgatták a kubai blokád várható következményeilt. Politikailag megbízhatatlan személyek voltak, s féltek, hogy háború esetén internálják őket. Internálásukkal vagy letartóztatásukkal olyan komolyan számoltak, hogy apám a látogatók távozása után a legszükségesebb holmiját azon nyomban összecsomagolta, s elvonult a szobájába, ahová nekem és a 'testvéreimnek mindig is tilos volt belépnünk. Kéit-három éjszaka ott is aludt. Ügy aludt, hogy le sem vetkőzött, hanem csak ruhástul végigdőlt a kanapén, s a válság ötödik vagy hatodik napján kijelentette: „Ha most nem tör ki a háború, akkor az én életemben semmi sem változik már.” Én azonnal felfogtam a szavaiban bújkáló kétértelműséget, s megsejtettem, milyen ellentétes érzelmek dúlnak apámban, hogy a 'háborúra spekulál, amelytől azonban legalább annyira retteg is, mert akárhogyan végződnek majd a dolgok, így is, úgy is vesztesnek fogja érezni imaigát. Soha nem felejtettem el, hogy apám egy időben háborútól várta a megváltást. ιΕζ volt az első olyan dolog, amit nem tudtam megbocsátani neki. De azokban a napokban még rakaszkodtam hozzá, még minden szava szent volt előttem, s rettegtem a gondolatától is, hogy apámat akármelyik pillanatban elvihetik. A szoboralakból azonban esendő ember lett, .aki nem tévedhetetlen, és talán vétkezett is. Később, amikor bejáratos lettem apám öocsének, Ödön bácsinak a házába (tulajdonképpen nem is az ő háza volt, hanem az anyósáé, azé a Jolán nénié, akinek hatvanötödik születésnapján kezet kellett volna csókolnom), s egyszer elmondtam neki ezt a nehéz élményemet, nagybátyám .azt felelte: „Laci, az apád gyerekkora óta ilyen. Mindig valamilyen csodára vár, ami megszabadíthatná a felelősségtől, hogy a boldogulása érdekében néki is tennie kellene valamit.” • Én azonban éppen ezt becsültem az apámban. Hogy amikor a februári fordulat és a rendszer megváltozása örökre kihúzta a talajt a lába alól, önmagát tette meg mértéknek, miközben a földcsuszamlás a szeme láttára temette el a barátait, az akkori idők legelső polgárait a városunkban, akik közé tartozott, de ma már nem tartozik, S a maga üdvösségét italán sikerült is meg1215
