Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
S a rossz emésztés következményei — 'bocsánat — közismertek. Magam részérői az elmondottak ellenére is azt hiszem, hogy az „irodalompolitika” még sokáig speciális és pusztító kísérőjelensége lesz irodalmunknak. Mint ahogy a lényeget érintő reformok elkerülhetetlenségét is további súlyos, eszme és módszer-pórázokért hozott áldozatok után leszünk csak képesek politikailag belátni. Mikor majd az élet -hajtja -be az elveken az adósságot. Ez az ón reálpo- litikus pesszimizmusom. Tehát semmit se tegyünk? Ez a gyermek 'igazságtudatának dac-logikája volna. Meg kell kísérelni azt liakályosítani, ami van; s világossá tenni, hogy éppen a nemzeti politika érdekeit is szem előtt -tartva, miben nem tehet engedményt az irodalom, az írói etosz. Az Írószövetség kapcsán felmerült proplémagóc nem (Csodálható -módon törpének is tűnhet az ország -mai válság-helyzetében. Ennek ellenére kockázatos hiba volna lebecsülni a fontosságát. És hogy maga a politika is mennyire érzi az írók és irodalom nélkülözhetetlenségét, -éppen az mutatja, milyen szívós erőfeszítéseket igyekszik tenni adott esetben -(históriai példatár igazolja), -hogy az üresedő, népszerűitüenedő, szabotált pályán „csapatot -és játékot” (galvanizáljon. S mivel ez nem vált be eddig sem, valószínű, hogy a jövőben sem lesz más a helyzet. Közös érdek tehát, hogy olyan párbeszéd, -beszélgetés fcezde- ményeződjék, .amely nem a „galvanizációs” megoldásba torkollik szükségképpen. Igazság szerint párbeszédről még nem beszélhetünk, mert a nélkülözhetetlen feltételek változatlanul nincsenek meg hozzá. A párbeszéd felé mégis úgy lehetnie megtenni az első lépést, és az előkészítő -beszélgetések szellemi szintjét méltóbbá tenni a tárgyhoz, ha a politika képes volna reálpolitikusan felülemelkedni a maga hatalmi, ideológiai monopol-helyzetén (amire gazdasági -téren már sok szempontból rákényteienedett) — s képes volna az irodalmait a maga történelmi távlatában és százados tradíciókba ágyazott jelentőségében érzékelni. -Szerintem ennek a hiánya a párbeszéd kibontakozásának legalapvetőbb -akadálya. Több évtized tényei és tapasztalatai mutatják például, hogy a -nálunk (gyakorolt irodalompolitika mindenekelőtt arra ‘kész, hogy kiszámíthatatlan (vagy éppenséggel kiszámítható) rapszodikussággal belehajszolja, merevítse magát a legkülönbözőbb előfeltevésekbe, eleve bizalmatlanságból táplálkozó aggályba, félelembe, miszerint -bármikor elkövetődhet valami. Amit büntetni, tiltani, megtorolni kell. Az ilyen alapbeállítottág — legyen -szó hatóságról, intézményről, döntésre jogosult személyről — csupán a policáj munkaterületén lehet indokolt. Minden egyéb területen — de legfőképp a szellem, a művészet területén — nemcsak az emberi, állampolgárt, hivatásbeli önérzetett sérti, hanem fertőző ragaccsá lesz, mely mindennapos társadalmi szokássá neveli az eleve-igyanú-sítást. O-gy volna egészséges tehát, hogy mikor az -írók és az irodalom a politika pillanatnyi vagy nem pillanatnyi kalkulációin, cél és eszme-stratégiáin túl pillantják meg a maguk számára egyedül hiteles és lehetséges igazságot, akikor nem „hűn” k-övetődik el, hanem pontosan az valósul meg, ami minden demokratikus társadalomban a művészet és irodalom legtermészetesebb értékmérője s egyben masszív háttere, és álapja a kultúrájukkal kapcsolatos jogos -büszkeségüknek. Az ti., hogy irodalmuk és művészetük képes meghaladni az átlag-kortársi szempontokat, kis-célszerűségeket: vagyis szembesít, figyelmeztet, előreszalad, jelent, sőt, katartifcusan rtúlloz is, mint az éjszakába előre küldött járőr, hogy a riadó a kisebb veszélyre is ébresszen, ne asak a pergőtűzre és omlásra, későn. Ady, József Attila, Babits vajon írói extravaganciából láttak sokkal-sokkal messzebb, mint annyian a korszak 1202
