Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
lelkűiét kérdésével kapcsolatban, amit olyan érzékeny realizmussal fölvetettél. De mindez az „indeffenentizmus” problémájához is kapcsolódik, amire ugyancsak kitérsz. A kettő valóban mélyen összefügg, — bár az indefferentiz- musnak más gyökerei is vannak. S a társadalmak típusa szerint más-más árnyalatot mutat. Bizonyos azonban, hogy hiába a „külső nivellálódás és társadalmi demokratizmus” — ahogy kod —, ha mögötte közöny lappang. A probléma odáig érett, hogy már nálunk is megtűrt vitatéma. S ha azzá lett — a gyógyulás jele ás lehetne. A sok ok közül, mélyek az indefferentizmuslt kor jelenséggé tették, egy olyat emelnék ki (hogy hű legyeik önmagamhoz), amit az apolitikus szem vesz észre jobban. Azt az egyszerű tényt, hogy nem mindegy, milyen formában, milyen eszközökkel valósul meg akár a külső nivellálódás, akár a társadalmi demokratizmus; s még sok más. Előbb mór szóba került az eszköz és cél természetének problémája. Megpróbálok kicsit mélyebbre menni. Ma ez a kérdés bonyolultabb, mint valaha. Nincs ugyan már „természetes” vagy „szent” joggal hitelesített rabszolgaság, jobbágyság, megalázó hierarchikus megkülönböztetés: az általában vallott és vállalt eszményeink sakkal magasabbrendűek. De a hasonló sors modern változatai mégis kísértenek: akár egyfajta civilizációs fejlődés, akár bizonyos elmélet vagy csupán elmélet-iallkalmazási módszer következményeként. És éppen ez a drámai: a kiélezett ellentmondás. Amíg jog védett képtalenségéket és igazságtalanságokat (Luther, Melanahton, Erasmus kora is idetartozik, — akiket említesz) — addig az ellentmondás sem lehetett anyira nyilvánvaló. Helyesebben: intellektuálisan sem fogalmazódhatott meg annyira, mint ma. Lázadások fellángoltak ugyan — nem is kevés —, de az események mégis belesimultak a dolgok jogvédte, sorsszerű rendjébe. Annál is inkább, mert ia jog tabu, könnyen miitizálódik, s még az is megbűvölődik tőle, akit sújt. .. Korunk szenvedéllyel tépte és tépi fel a dolgok ilyen fajta rendjét, elsősorban az eszmék síkján. Csupán adekvát eszközöket és megvalósító képességet nem tud többnyire melléje rendelni. Ha a múltban jog szerint is kevesebbre volt lehetősége a nép nagy részének, ma sokkal többhöz van joga, — de nem minden esetben lehetősége is. S ez nem veszélytelen állapot: ment a jog tabu, könnyen mitizálódik, s még az is megszédül tőle, akit illet... Ugyanígy: ha a gyakorlat, az eszköz és a cél között nagy a szakadék, ez nem kis mértékben táplálni fogja a rossz közérzetet, s egyik oka lesz az elidegenedésnek, a közömbösségbe menekülésnek. Vagy esetleg a sztoikus hátterű passzivitásnak, — aminek modern változata azonban inkább kiégettség, mint epiktétoszi bensőségesség -és alázat. Hogy mindez végül -is mit károsít? A Te szóhasználatoddal élve: nemcsak az „atom-értelmiség”, hanem a „közönséges dolgozó emberek” számára is elsősorban erkölcsi megrendülés, és pusztító iskola, ha az ésszerűen elkerülhető rossz — úgy címkézve, mint szükségszerűség — nem kerülődik el. Nálunk se kerülődött el mindig, sajnos. iS az -erkölcsi megrendülés, akár a szú; vagy modernebbül: -akár a stro-ncium. A külső tartás (talán még nem is árulkodik, csupán egy adott pillanatban a reflex, amit azonban már a roncsolás kondicionál. A polgárság reflexeit jobban ismerem, mint a -parasztságét; s a parasztságét közelebbről, mint a munkásságét. így inkább az eLső kettőt veszem párba, példának. Olyan szempontiból, amin elég sokat töprengtem pár -hónapja, újra. Éppen Csoóri Tudósítását olvastam. Nagyon becsülöm az írót s ezt -a könyvét is, — külön izgalom volt számomra, hogy arród a faluról is ír, ahol 1195
