Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 12. szám - Mészöly Miklós: A párbeszéd elé (Huszonhárom év, Lábjegyzet a dialógushoz) (esszék)
Hogy mi lesz s lehet az írók szerepe — s általában a művészeké — ilyen vonatkozásban? Szerintem az, ami mindig is volt, a legnagyobbak példáját véve: kívül maradni, de szenvedélyesein a köröm belül. S örökké „hűtlenségre’’ készem, hogy dialektikus ellensúly lehessenek; ha kell. Nem pontos, de a lényeget mégis érzékeltető analógia az Egyház világi szerepe: elkerülhetetlenül meg- vesztegebődörbt és önellentmondásba került. Karamazov Iván poémájára nemigen van hiteles és meggyőző anti-stróía. Hoohhuth darabja a legfrissebb illusztráció ehhez. Elképesztő érvelést hallottam nemrég: ha a pápa „jobban” kiáll a zsidóság mellé, talán még sokkal több nem-zsidót, egyházi vezetőt tett volna ki a szervezett pusztítás veszélyének. Választania kellett, ,s a kisebb méretű és kihatású tragédiát választotta, — ugyanis a kereszténység cél-világa magasabbren- dű .. . Az érvek ezután már kaptafa-egyszerűséggel tudnak peregni. A mi hierarchia-fogalmaink ilyenkor mindig megteszik a magukét — minden területen, minden vonatkozásban. Csak a művészetben ne tennék meg? Hány mű született (s születik) ilyen logikával és kibicsaklott hittel, vállalva a hazugságot vagy a szembehunyást, valami távoli cél érdekében! Ismét asiak a skizofrén dialektikát veszem élő. Szívesen hinnék benne, hogy egyszer majd egyetemesen kiderül: nem emberhez méltó, ha az eszköz természete különbözik a kitűzött oél természetétől. De azért mégsem vagyok any- nyira romantikus 'és naiv, hogy föl ne mérjem azt, ami az eszményeken innen, — bizonyos mértékig (de csak úgy!) — ÜevetkeZheterblen adottság. A politikának, legalábbis a klasszikus politikának eddig (s van-e már új?) a durva beavatkozás, a hazugság, a szembehunyás stb. — általában sikerre vezető motorja tudott lenni. S hogy ezután is ... ? A művészet mindenesetre bele fog rokkanni, mindig. Különösen, ha az elkötelezettséget csupán .szigorúan körülhatárolt politikai elkötelezettségként ismerik el. Mert hol a biztosíték, hogy az említett írói „hozzáállás” nem fog újra s újra megismétlődni, egy újabb politikai igény szabványai szerint? Vagy mégis elképzelhető volna — egyik neves írónk meglehetősen rokon utópia-elgondolása jut eszembe hirtelen, bár csak félfüűlel 'hallattam róla* —, hogy az organizátorok, szakemberek mellett, a képviselőség csökkent jelentőségű funkcióján túl (bocsánat, ezzel egyetlen képviselőt sem akartam sérteni, s szívesen hagyom magamat meggyőzni az ellenkezőjéről) ■— elképzelhető volna az írók, filozófusok olyan intézményesített befolyása, 'hogy a ihi/vaitásukat éltető őszinteségből és morálból a magas politikát gyakorlatilag ;is részeltessék ...? (Vagy az, hogy a hasonló szerephez jutott tudósok fogadtassanak el egy új katekizmust, — úgy értelmezve a „természettudomány korát”, hogy a tudományos igazmondást és tárgyilagosságot kiterjesztjük az emberi tevékenység minden területére .. . ?) Persze, gyönyörű. Valami mégis távol tart tőle, — mint írót: egy másik ábránd. Hogy az a bizonyos kívül, de szenvedélyesen a körön belül maradás, talán mégis jobban biztosítaná — elsősorban a saját hivatásra támaszkodva — azt a dialektikus ellensúlyt, amit a művészetnek még a paradicsomban is képviselnie kell. Mert szintézis csak a koporsóban van. Nem közömbös hát, hogy van-e, s milyen minőségű a független ellensúly, a koporsón innen. S a másik: a művészek ilyen szerepe mellett nem válna a művészet csakhamar me* Déry Tibor Illyésnél tett tihanyi látogatása után említette egyszer Illyés hasonló meditálását. 1192