Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 11. szám - Szabó Lőrinc: kiadatlan naplójegyzetei
dájára! — dolgoztam is, csináltam a lapot, pénzt szereztem, de olyan hit nélkül, ahogyan még soha semmit se tettem. Miinek nékem az a Random ? Minek nekem az a rengeteg pénz? Minek most a lakás? Én már rég meghaltam, üveg alatt van számomra az élet, senkivel és semmivel nincs kapcsolatom, úgy lézengek tények és eszmék között, mint a kísértet, aki nem tud holta után sem elszakadni attól a helytől, ahol élt. Ez is lelkiismeretlenség, ugye, hiszen feleségem és kislányom van. Hát lelkiismeretlenség, jól van, de mit tegyek? Letagadj-am? Egyse tudnám. S különben is, én teljesen tisztáiban vagyok ezzel a lelkiismeretlenséggel: én szenvedek miatta. Ki más? Hiszen megcsinálok gépiesen akármit, nem haltunk éhen, a Lakás is épül... De, mondom, nincs ott a lelkem semmi tettemben. Valahol valami nagy megalázottság legfenekón élek én, s mindig mélyebbre kerülök. Legállandóbb érzésem az — írtam már, — hogy nem élek. Csak testileg vagyak itt, tévedésből. Minden napom búcsú. Nem akarok én öngyilkos lenni, azonban félek valami rohamtól. Mindig félek. Mert szeretnék élni. Nem nagy életre gondolok, óh, kiábrándultam én már régen a gyors és tüneményes életmeghódítás romantikájából, hanem egyszerűen egy kis nyugalomra, rendezettségre. Ha megvolna, még dolgoznék, nagyon sokat. Bízom magamban, képességeimben, jobban, mint valaha. De nem erről van szó, hanem a tehetség pénzzé-tevéséről. A hajszát nem bírom. Egészen rövid időkre sikerül csak kitartónak lennem, régen is így volt ez nálam: egy rohamra vagy sehogy. A vereség elveszi minden energiámat, s már nagyon régen csak vereség és megalázás ér. Nem ismerek magamra. Nem hittem volna soha, hogy ennyit elbírok, ennyi gyötrődést. Csodálkozom, hogy milyen makacs a legnyomorultabb életakarat is. Bennem igazán a nyomorúságos élet akar valamit, mert én ugyan képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok én mindenre, alkalmatlan az életre, és mégis élni kell. Még a hadsereg is kegyelmesebb az életnél: akit untaugliohnak talál, azt szélnek engedi, az élet pedig robotoltatja az alkalmatlanokat is. Gondoltam már, hogy ez a rettenetes kánikula az oka tespedtségemnek. Biztosan hozzájárul ez is munkaképtelenségemhez, de szó sincs róla, hogy csak a nyár volna, a városi nyár, e fáradtság oka. Mindig éreztem én ezt az élet- ből-kikapcsolódást és elfáradást, csak épp soha ilyen erősen. Mi segítene rajtam? Átmenetileg pénz, véglegesen valami biztosság érzése. Kis lélegzetvétel is jó, de talán még jobb lett volna, ha nem segített volna rajtam barátság és előleg. A segítség úgyis semmi volt a szükséghez képest. Viszont már körülbelül nem élnék. Ez hiányzik a meghaláshoz, ez a kis lökés, amire nekem nincs erőm, de van minden elsejének: három napi eredménytelen pénz utáni nyargalás. Vagy még annyi se kellene hozzá. Egyszer már töltöttem egy estét eredménytelen kölcsönkereséssel: azt hiszem, ártott az idegeimnek egy esztendőnyit. Annyira kell nekem már a nyugalom, hogy ha más választás nincs, szívesen veszem a halálét is. Hónapok óta az a kényszerképzetem, hogy meg fogom ölni a kis Klárát és magamat. Csak épp nem sietős az ügy. Még ‘bírom valahogy gyötrődésemet mások tönkretevése nélkül. S talán még én se mentem egészen tönkre, hiszen észlelem, világos öntudattal, a tüneteket. Nem, még nem vagyok csak az utolsó előtti állomásnak, az apátiának a küszöbén. Csák a küszöbén. S szégyenkezésem is zárt körben mer még csak jelentkezni: ez is jó jel. Még teszek egyet-mást a látszatért, a jövőért. De nagyon nehezen megy már ez is, nagyon hideg már bennem a büszkeség, nagyon élettelen. 1105
